Magyar Földmivelö, 1913 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1913-05-11 / 11. szám

MAGYAR FÖLDMIVELÖ

3

Mosolyog az ég, szelid a nap,

Pihen az enyhe lég s üdítve hat, Árnyas lomb hivogat, madár dalol A hűs bokorban, a zöld lomb alól. Virágdus a mező, liget, határ. Körültera mámoritó illatár.

Lepke játszik. Vígan lejt a folyó,

Ah, oly szép vagy május, oly bájoló!

Esteledik ; harangszó hivogat,

Látok gyülekező vig arcokat, öregje, ifja, gazdag és szegény Egy karcsú templom ajtaján betér. Majd kel magasztos ének és ima: Téged dicsérnek, szép szűz Mária.

Ab, hisz e kedves hónap a tied,

S hódolni benn’ szivünk eléd siet.

Lenzsér Péter.

A pünkösdi rózsa.

— Mondtam már, hogy ne hordja ide ezeket a portékákat.

— Már miért ne hordjam, mikor én olyan jó szívvel hordom.

— Miér’ mer’ azér’, hogy nekem nem kék.

— És miért nem kék, kötekedett tovább gavallér módjára az urfi, már mint a bíró uram fia Nándor a szegény Árva Julissal, a ki ott szolgált a falu jegyzőjénél.

— Hát azér’, mert nekem nem kék.

— Pedig lássa Juliska az egész város portékáját ide hordanám magáért.-- Az egész ország portékája se kék.

— Csak éppen én tőlem.

— Senki ember fiától. Érti.

— Nem értem. Éppen ezt nem értem Juliska. Esztendeje, hogy élek-halok magáért. Reggel sóhajtok, nappal járok, este könyörgök magának. És maga olyan kegyetlen. Rám se hederit. Pedig tudja, hogy szeretem. Hogy nem tudok élni maga nélkül. Hát miért olyan kegyetlen.

— Kicsoda?

— Maga Juliska.

— Pedig én nem vagyok kegyetlen...

— Hát akkor...

— Akkor hallgasson meg maga is engem.

— Hányszor hallgattam

— Most hallgasson meg.

— Sir vagyok, Juliskám.

— Csak eszes legyen. És igazságos. Magát az édes atyja ura drága pénzen iskolába járatta. Osztán

járt is körötte-mögötte. Osztán haza jött. Itt kering jobbra-balra. Tétlenkedik ilyen ifjúsággal. Járja a sort. Teszi a szépet itt is, ott is. Mindenki tudja, hogy miér’ — teszi. Csak én ne tudjam. Csak én nekem ne legyen szabad magának, a falu urfijának megmondani, hogy

— Hogy? Hogy?

— Hogy hagyjon nekem békét. Hogy legyen könyörületes a szegény árva leány iránt. Szánjon meg. Hagyjon fel velem. Hadd végezzem dolgom nyugodtan. Hadd maradjak én szegény, cseléd leány. A kinek senkije és semmije sincsen, csak ártatlansága.

— Azt hiszi nem tudom...?

— Tudhat, a mit tudhat. De azt tudja meg, hogy senkim sincs e világon. Csak a jó Isten. Az árvák pártfogója.

— Senkije?

— Senkim ...

— Nem mondasz igazat, sziszegte az urfi. Nem mondasz igazat, mondotta újra és szemei szinte szikráztak. Hazudsz Juliska. Mert tudom, hogy van. Van, van és van. Mondd ugy-e hogy van? Van.

A leány szomorú arca egyszerre kividül, mint a sokáig elborult ég. Kicsattant a pirossága arcán, mint a hajnal kihasad az égből. A szeme boldogságtól sugárzott. Liliom termete szinte kiegyenesedett. Úgy állott ott a könyörgő, a rimánkodó fiú előtt, mint a virágok királynéja, a ki parancsol és uralkodik. Aztán .. . csendesen, nagy néma csendben szinte sugva-bugva mondotta ki a szót... Háromszor mondotta ki

— Van ... van... van.

— Tudtam. Reszketve, sziszegve fogta meg gömbölyű karját a leánynak az urfi. És ismételve, csaknem fuldokolva ismételte. Tudtam. És szorította a leány piros karját, hogy csaknem vér fröccsen azokból a karokból. Tudtam. De most mondd meg, ki az a halandó. Ki az a bolonditó. Mondd különben ...

— Nem kell engem kényszeríteni arra, hogy mondjam.

— No... akkor.

A leány az ablakhoz lépett. Nyugodtan, szépen. Szinte lebeged, mint valami földi angyal. És az ablakból kivett egy szép rózsatövet. Cserepes pünkösdi rózsatövet, virulót, gyönyörű, szép csereprózsát.

— Ezé vagyok... mondotta büszkén. Övé vagyok. És senkié másé e világon

— Ki adta?

— Ü adta. Szólt a leány és boldogan lesütötte szemeit.

Az urfi most kivesz zsebéből egy ékszert. Ragyog, mert aranyos. Talán gyémántos, rubinos.

— Nézd Juliska. Én, tudom, hogy azt a rózsát ki tette ablakodba. Ki hozta neked...

— Hozta... csengett a leány hangja. Hozta Messziről hozta.

— Válassz... súgta az urfi. Itt ez ékszer vagy itt e rózsa. Válassz. És kezében megvillan a fegyver. Válassz ... különben a halál fia vagy.

A leány megvetően néz az urfira. Aztán... az ékszerre. És utána pillanat alatt... egy merő pillanat alatt utána kap annak az ékszernek. Kezébe ragadja... és eldobja.

... Az urfi pedig kikullog utána. A ragyogó,