Magyar Földmivelö, 1913 (16. évfolyam, 1-26. szám)
1913-05-04 / 10. szám
MAGYAR FÖLDMIVELÖ 3 A világhódító Napoleon édesanyja szomorúan csüggesztette le ősz fejét és igy szólott: — Van, van! De lesz-e mindig. És ha van, meddig lesz, fiam! ? Jöttek Napóleonra aztán a szomorú, a rémesen szomorú idők. Visszaemlékezett-e arra, hogy mit hallott ősz édes anyjától. mester. A jó okirat kellékei. Egyik ügyvédvizsgáló-bizottság előtt történt. A vizsgáló- biztos az okirat leglényegesebb kellékei iránt érdeklődik. A jelölt el sem tagadhatná, hogy iskoláinak javarészét Debrecenben végezte. A jó kollégiumi dialektus, a vastag nyak, a nagy bajusz mindezt igazolja. De még inkább az adott feleletek. A föltett kérdésre például jelöltünk a következőleg felel: — Minden okiratnál leglényegesebb kellék a paraszt, aki fizet a fiskálisnak. (Ezt az adomát egy pesti újság Írja. Rossz adoma, de jó arra, hogy a parasztot — a fiskálistól elvonja. Szerk.) Tanácsadó. Hasznos madarak védelme. A földmivelés- ügyi minisztérium reudeletet bocsátott ki, amely szerint a gazdaságra nézve hasznos állatok oltalmazása érdekében kiadott körrendeletben felsoroltak közé ujjabban felvette még a következő madárfajokat is. Gazdasági hasznáért a gyöngybagolyt. Mint pusztulófélben levő madárfajok védelmébe részesi- tendők a nemes kócsag, kis kócsag, üstökös gém, fekete Íbisz és a kanalas gém. A földmivelésügyi minisztérium előzőleg kiadott rendelete szerint védelembe részesitendők többek között a következő madárfajok: rigók, fecskék, bagolyok, billegetők, cinegék, cinkék, csíz, pacsirták, fülemülék, pintyek, ökörszem, nádiveréb, sirályok, vörösbegy stb. Az eladott; termés után nem kell adót fizetni. A közigazgatási bíróság igen érdekes elvi határozatot hozottá minap. Kimondotta ugyanis, hogy ha gazda saját földjének vagy szőlőjének termését akár egyszerre, akár részletekben adja el, akkor tulajdonképen csak pénzre váltja annak az adótárgynak — a földnek jövedelmét, mely után földadóval már amugyis meg van róva. Ennél fogva nem köteles a gazda még külön kereseti adót is fizetni az eladott termés fejében. Mikor lehet a gledicsiamagot elvetni? A gledicsiamagot május hó elején célszerű elvetni, közvetlenül elvetés előtt egy üres dézsa vagy kisebb kád, lugzó stb. fölé két karót fektetünk, erre oly sűrű rosta helyezendő, melynek lukai kissebbek a gledicsiamagvaknál. ezután a rostát egyharmadré- szeig megtöltvén gledicsiamaggal a karóra helyezzük, forróvizzel leöntjük s az egészet ponyvával vagy vastag lepedővel letakarván, kihűlésig gőzöl- teljük s azután tüstént elvetjük. A vetést keleti-nyugati irányú és egymástól 33—40 cm. távolra eső sorokba oly mélyén eszközöljük, hogy a magnál háromszorta vastagabb földtakaró aló kerüljenek a forró gőzben jó! megduzzasztott magvak. V asárnap. Vas Gereben tréfái. János gazda pányvára csapta szürkéjét, ő meg jó maga bement a mezőről az erdőbe, hogy fát vágjon. Mire visszatért — a szürke eltűnt, akár a föld nyelte volna el. Nagyon elkeseredetten vakargatta fejét János gazda és azt sem tudta jó formán, hogy mitévő legyen ? Elindult hát keresésére. Össze-vissza járta a határt, de embert sem talált, nem hogy lovat. Végre szembe jött vele egy lovas ember. — Nem látott kend jöttében egy szürkét, — kérdezi lehangolva János gazda. — Nem biz én fö di. Talán elvesztette kelmed? — El biz én; sehol sem lelem a cundrát, pedig már tűvé tettem .. . mindenütt kerestem. — Mindenütt ? — Mindenütt én! — Oda fenn a csókafészekben is? — Ejnye — a ki lelke van kendnek — toppantott haragos indulattal János gazda. Hát igy kell a szegény ember baját kifigurázni? Emberség ez? Magyar emberhez illik-e la ? — Ne haragudjék kend. Én éltem már egynéhány napot, úgy 60 esztendőket. Nincs is szándékomban a kend baján dévajkodni. De öreg tapasztalatom, hogy az elveszett jószág rendesen ott van, hol az az ember nem is álmodja. — De hát a jó Isten szerelméért; az a bitangló szürke csak nem repült fel oda a magas fellegbe, vagy mit is mondok, csókafészekbe ? Hiszen a szekeret is alig bírja huzni, ha egy kicsit megrakom fával. — Már én csak amondó vagyok, próbálja meg kend, nézze meg ott a csókafészekben, talán bizony még megleli a lovát. Azzal tisztességesen köszönt a lovas ember és elvágtatott. Ott maradt azonban János gazda, akár egy cö- vek, melyet a kemény földbe ütöttek. — Teremtő szent Istenem, mitévő legyek már! Ez a vén ember vagy tudja, hogy hol van az én szürkém, vagy bolond, vagy babonás — vagy mi a jó Isten csudája! így töprengett jó János gazda sokáig, mikor aztán újra neki fohászkodott. — Hát hogy a csodába mászszak én fel erre a magas fellegig nyúló fára? Felmászni csak felmásznék, mert hej — púja koromban sok madárfészket kireperáltam. De ha aztán csúfot fogat velem az a vén bolond, oszlég megtudja a feleségem, a pujáim, a falu . . . bizony hogy a község csuffja leszek. Ujjal fognak reám mutatni. — Ni a sok madártojás pusztításért, igy büntette meg az Isten! A káros ember azonban nagyon sokra képes. János gazda is egy nagyot sóhajtott és ráveté fejét, hogy felmászszék a csókafészekhez. Mint egy madártojáslopó gyermek, úgy kúszott fel a szédületes fára. Elfáradt, mire feljutott, Kissé megpihent, ügyet sem vetvén még a fészekre. Mikor aztán a magasban körül néz a rengeteg mezőtérsé-
