Magyar Földmivelö, 1913 (16. évfolyam, 1-26. szám)
1913-05-04 / 10. szám
2 MAGYAR FÖLDMIYELO A szamóca meg a szövetkezet. Végre divatba jön a napisajtó terén is a falusi népjólét kérdése. Maga a napisajtó is átláthatja azonban, milyen nagy mulasztást követett el eddig, hogy nem foglalkozott kellőkép a falu kérdéseivel. Okulhat azon merész tájékozatlanságból, mely falusi cikkeiből kirí. Jellemző, ugyanis, hogy a legtöbb cikkíró nem tudja, hogy két évtized óta mekkora változások éirténtek falvainkban. Ennek tulajdonítható, hogy egyik előkelő napilapunk írója a szociális kérdések {során eljutva a faluhoz, szigorúan megállapítja, hogy falusi népünk tunya, renyhe, élhetetlen, falvaink sötétlenek az élelmesség hiányától s nem értékesítenek semmit, amivel a természet megáldotta őket- Majd azzal a tanácscsal látja el falusi papjainkat és a tanítókat, hogy tanítsák meg a falusi népet az együttműködésre, egymás támogatására, akkor majd megváltozik minden. Még példát is hoz föl erre, hogy egyik faluban a szamócát, a másikban a gombát lehetne közösen értékesíteni. A falu szempontjából mindenesetre örvendetes ha a nagy napilapok a falu szociális kérdéseivel is foglalkoznak s a jóakarat sem vitatható el a cikkírótól, de — az Istenért! — a jóakataton kívül tájékozottság is kell. Hisz mi a szamóca- és gombaszedésen már rég túl vagyunk. Miért nem érdeklődött a cikkíró a szövetkezetek iránt? Kell-e az együttműködésnek nagyobbszerü formája? Hát nem tudja, hogy a falvak restaurációja már javában folyik, a szövetkezetek révén? Ne higyje azt, hogy a falusi nép mindenütt tunya és rest, mint az ő falujában. A falvak zömében szövetkezetek is vannak már. Ezek oldják meg a falu szociális kérdéseit. Ezek tanítják meg a falusi népet, hogyan kell a bánni a pénzzel. Pusztulunk, veszünk ... Szomorú két betegség sorvaszt bennünket marokat : a kivándorlás és a tüdővész. — Az állam 1905-töl kezdve vezet ki- vándorlási statisztikát. A statisztika szerint ebben az évben kivándorolt a magyar szent korona országaiból 165.861 egyén és visszajött 16.566. Kivándorolt: Visszajött 1906-ban 169.202 27.612 1907-ben 192.982 51.136 1908-ban 52.932 23.770 1909-ben 113.315 16 985 1910 ben 96.324 24.723 1911-ben 63.057 32.787 1912 I-ső felében 41.357 11.959 Tehát hét és fél év alatt kivándorolt 896.049 egyén, visszajött 236.637. Levonva a visszavándorolt magyarok számát a kivándoroltak számából, a különbség 750 ezer 403. Vagyis hét és fél esztendő alatt közel hétszázhatvanezer lélekkel csökkent csak a kivándorlás által az állam népessége, 1911-ben tüdóvészben meghalt 76.930 egyén, átlagos számítás számítás szerint a gümőkór évenkint 60—70 ezer áldozatot követel. Ha a kivándorlás okozta pusztításhoz hozzászámítjuk a tüdővész által az állam népességében előidézett veszteséget, akkor arra a megdöbbentő tapasztalatra jutunk, hogy az említett hét esztendő alatt több mint egy millió egyén esett áldozatul az ország népességéből e két bajnak: a kivándorlásnak ős a tüdővésznek. Társalgó. Van — van! De meddig? A szülők nagyon sok családban rejtegetik leányuk és egyáltalán gyermekeik előtt azt, hogy mily nehezen élnek. Mennyi gonddal, sőt küzdelemmel tudják napról-napra fentartani a családot. Inkább maguktól, talán a házi élettől vonnak meg mindent, csakhogy a gyermekeknek és főleg a leányoknak minden óhajtásukat, sokszor indokolatlan igényeiket kielégítsék. Ruházatban, társadalmi követelésekben, divatban, szórakozásban. Takargatják szegénységüket. Könnyezve kerítik elő a föld alól is az összeget, a mivel azt hiszik szülei kötelességet teljesítenek. Csakhogy az ő gyermekük, az ő leányuk is élvezhessen és részesülhessen azokban a szertelen oktondiságok- ban, a miket a mai hóbort, a mai nyugtalan vérü emberek, anyák vezetnek. Nem jól vau ez igy. A gyermekek korán tudják meg, hogy bizony a szülők nagy áldozatokat hoznak a család fentartására. Tudják meg jókor azok a gyermekek, hogy az apa verejtékkel szerzi be a legszükségesebbeket. Meg kell azokat becsülni. Nem kell olyan kívánságokat, igényeket ápolni, a melyek az apának küzdelmét, az anyának gondjait még nehezebbeké teszik. Azok a gyermekek, kik nem ébrednek tudatára, hogy mi a szülő küzdelme, azok a gyermekek soha sem fogják megbecsülni, megérteni azt a jótéteményt, a miben őket a szülők részesítik. Nem fogják kímélni ruhájukat. Könnyelműen bánnak mindennel. Még a kenyeret sem értik meg, melyet naponkint elfogyasztanak. Hálát sem adnak érte. Sőt egyenesen követelők lesznek. Zsarnokok, a kik szívtelenül kívánják, sőt zsarolják ki a mit éppen szeszélyük kitalál. Sőt az ilyen gyermekek hálásak sem szoktak lenni. A hála ugyanis ott terem, a hol az értelem belátja azt a jót, a mit valakitől nyerünk. A hálás gyermekek rendesen ismerik szüleik küzdelmét, gondjait és életüknek nehéz harcait. Ha az anya résen van és megmondja, érthetővé teszi gyermekei előtt, hogy — Lássátok gyermekeim, mennyit küzd, dolgozik szegény apátok, hogy csak nektek megszerezhesse a szükséges dolgokat. — Lássátok, mondja, sírjon fel sokszor, adott alkalmakkor az apa, édes anyátok egyszerű régi ruhájába jár, csakhogy nektek hiányotok, szükségetek ne legyen. Oh, ha a gyermekek részt vesznek a szülők gondjaiban, ismerik töprengéseiket, megértik az édes apa homlokának ráncait — máskép leszen abban a családban. Máskép fognak azok a gyermekek Ítélni, érezni. És sokkal másképpen akarni. Nagy követ hajítanak a szülők a gyermekek sorsába, fejlődésébe, ha dicsekszenek előttük, hogy van ! Van, van! De meddig lesz. Napóleonról írják, hogy egyszer édes anyja előtt dicsekedett, hogy neki minden jól megy. Neki mindene van. Ö neki minden sikerül.
