Magyar Földmivelö, 1913 (16. évfolyam, 1-26. szám)
1913-04-27 / 9. szám
Nagy vihar után. . . . Gyönyörűséges tavasz hasadt hosszú, dermesztő tél után. Virágszemü. A nap úgy ébredt, mint az édes álomból játszva mosolygó gyermek. Az elköltözött madarak csicsergőbiztató dalok közt bizakodó, sőt merészen fakadó rügyek közt ugráltak-szálltak ágról- ágra. ügy épitették az ő fészküket. Ki — messze, merészen. Az ágak szélein. Még sose’ olyan szépen. És merészen. % De im’, egyszer csak vihar jő. Téli zúgással. Hó fuvással. Ropogva-recsegve. Virágba fakadt ágak hajolnak, törnek a téli hó fehér bundája alatt. A fészket is levágja, leszórja a vihar, a hó. Nagy vihar volt. Nagy vihar után ott a fészek. Széthullva. Pusztulva. Megtépve. Meg- dultan. A madarak pedig sirva-bugva, jajgatva- vihogva röpködik körül a romokat. Tehetetlenül, elhagyatva, árván szedve, búslakodva, tétlenségben panaszkodva. És messziről szállnak az öreg, tapasztaltabb, vihar-állott, időrugást dacolt madarak. És kemény beszéddel igy beszélnek: — Mit jajongtok? Nagy vihar volt. Nagy vihar után vagyunk. Jajongással, sivitással mire sem mentek. Tanultatok. Okultatok. Szedegessétek, a romok közül mentsétek, a mi maradt. Aztán uj munkára ám, nem bizakodva, reménytelen reményekben. És jó fákat válasszatok. Jó ágra építsetek. Meglátjátok — hogy élni, dolgozni, még örülni is fogtok. Ezt a példabeszédet már réges-régen olvastuk. De most szökött sebes szárnyalással eszünkbe. Mert a példabeszédek értelme, ha az avas idők során el is tűnik, bujdosik, vissza-visszatér, mint a költöző madár. Mindig visszatér, valahányszor uj ágra, az idő friss-fakadó ismétlésére talál. És az idő ismétel ám . . . Ez a példaszó egész bélésével-értelmével most minket is úgy megtalál. Nálunk is, mostan gyönyörű tavasz hasadt. Tudjátok, éreztétek milyen. Reménységeink fészkét oly hamar rakni-hordozni kezdettük. És kiépitettük merészen, reményesen.. az ágak szélére. És jött a nagy vihar. És jajongtuk. Kezeinket tördeltük. Mert reményeink fészkét feldultan, megfagyva, leperzselve ott láttuk első remegéseinkben és jajongásainknak könyei közt. De jő, száll az idők örök szárnyasa . . a Gondviselés. Jőnek sorra az idő tapasztalatai. És hozzák a hitet. A bizalmat. Az Okosságot. A kitartást. A nagy Tanulságokat. És mondják nekünk: — Munkára! Építésre. Uj fészek-hordásokra. És különösen annak felébredésére hova, kikkel és mivel építsük, munkáljuk a mi földjeinket. Hazánkat . . erős várainkat . . Nagy vihar után. Mester.
