Magyar Földmivelö, 1913 (16. évfolyam, 1-26. szám)
1913-04-13 / 7. szám
4 MAGYAR FÖLDMIVELŐ Sok mindent összeírnak az újságok annak megértésére, hogy hát mi volt mégis a dollárkirály szerencséjének, milliárdjainak titka. Ki tudja azt bizonyosan? Ki látott a nagy Istenen kívül az ő szivébe. Szive rejtekébe. Talán még örökösei, fia sem tudja. Talán elvitte azt a titkot — sírjába. És örök homály fogja fedni. Talán csak a Legfőbb Bírónak fog beszámolni. Senkinek másnak. Nagy szenvedélye volt a régiségek gyűjtésére. Bár nem értett hozzá. Sokszor becsapták. Ezért sokat áldozott. Európai kastélyaiban milliókat érő műkincsei vannak, voltak. Amerikába nem vitte, mert rengeteg vámot kellett volna fizetni. Hogy hát mennyi vagyont, milliót billiót hagyott hát bátra ? Ki tudja azt bizonyosan. Talán még fia, örökösei sem tudják. Sokak szerint 50 miiló dollár, de közelebb áll az igazsághoz az a vélemény, hogy 200 millió korona vagyona volt. Annyi bizonyos, hogy Amerika három leggazdagabb bankja, a Bank of Commerce, a First Natoinal Bank és a Chase National Bank korlátlan összeg erejéig állt rendelkezésére. Morgan sokat adott jótékony célra. Több Ízben volt Rómában s a pápánál ismételten megjelent magánkihallgaláson. Rendkívül komoly, szófukar ember volt s csak legintimebb körben tudott kissé felmelegedni. Nos hát — mi a vége a dollár királynak is ? A halandó sorsa. Szánandóbb a közönséges halandó sorsánál. Hogy — itt hagy mindent. De mindent. Itt kell hagynia. Mint a szegény ember itt hagyja szegénységét. Ö neki itt kell hagyni milliárdjait. Mert ha minden gazdaságát is kínálta volna csak még egy napért. Egyetlen egy napért. Nem kapta volna meg. A koldus, a szegény ember, a ki él, küzd és remél — hisz, gazdagabb nálánál. És nyugodtabban, szebben hal meg minLő. Az ő halála rettenetes volt. A szerencsétlen milliárdos a szó szoros értelmében éhen veszett. Rákja volt. Iszonyú kínok közt vergődött. Hónapok óta egyetlen tűrhető órája nem volt. A rák, mely benne lappangott teljes erővel, kegyetlenséggel kínozta. Az egész világtól irigyelt szegény »pénzes zsák« a legrettentőbb emberi nyomorúságban halt meg. Halála előtt senki sem boldog ! Még a pénzkirályok sem. Mester. <3-3röng,éd.ség'. Nem is gondoljuk, mily gyöngédek, kíméletesek egymás iránt azok az egyének, a kiket a születés vagy más szerzett bajok, defektusok, hiányok megfosztottak az ép és rendes szervektől. Például a beszélő képesség könnyedségétől és tisztaságától. — Két ismeretlen egyén utazik a vasúti kupéban. Az egyik dadogva kérdezi : — Me-ee-ssz-e vaaan ee méég Ko-ko-ko-ko-mmááároin “? A másik ijedve néz reá. Nem felel. Rögtön feláll. Kimegy. Keresi a kalauzt. És nagy erőlködve igy beszél neki: — Mo-oo-on-djaaa meeeg aannaak aaz uuurnak, hooogy mmár neeem meessze vaaan Ko-ko-ko-mmááóárom. Meeert ha-ha ba én mooondoom meegg, aazt fo-fo-fogjaaa gooondol-nini szeeegény, hogy ki-ki-kiguunyollom. Tudnivaló ezekből, hogy mind a két utas dadogó volt. Kritizálni igen, de nem sértegetni. A szászországi felsőbb bíróság arról döntött a minap, hogy a nyilvános helyeken, vendéglőkben, milyen mértékben van joga a vendégnek az ételeket kifogásolni. Egy biztosító-társaság igazgatója leányával betért az egyik vendéglőbe és ott mindegyikük részére egy malacfejet rendelt. Mikor a ropogós malac eléjük került, az igazgató méltatlankodva küldte vissza, mert szerinte nem volt kellően megtisztítva. A vendéglős nem akarta elismerni ennek a vádnak a jogosultságát, mire a vendég igy fakadt ki: — Mégis disznóság, hogy nyilvános étteremben ilyesmi megtörténhet. A disznóság kifejezése miatt becsületsértési pört indított a vendéglős és a törvényszék el is Ítélte a biztosítási igazgatót, azzal a megokolással, hogy bár a vendégnek feltétlenül joga van ahhoz, hogy az általa rendelt ételről bírálatot mondjon, azonban ez csak megfelelő hangnemben és szavakban történhetik. Gazdák világra. Termeljünk már praktikus zöldségeket. Jól tudjuk mi azt, hogy valami praktikus dolognak, eszmének a megtestesítésére nem elég — a buzdítás. Buzdításban nincs hiány Magyarországon. Tanács is van elég. Talán több is, mint — kalács. Ez a buzdítás, ez a tanács sem felesleges. De nem elég. Üstökön kell fogni az ügyet. Annyi egyesületünk, szövetkezetünk, felügyelőségünk van már, hogy akár száz kézzel is a maga helyére, a megvalósulás közepébe húzhatjuk a felénk kiabáló jó dolgokat. Sokszor írtam, beszéltem már arról a szerencsétlen orosz emberről, aki a pocsolyába esvén . . . kedves szentjéhez, Miklóshoz kiáltozott. — Szent Miklós segíts! „ És a jó Miklós lekiáltott — vissza neki: — Jó ember, én segitlek. Te te is mozogj, különben ott maradsz tehetetlenül. Hát nálunk is folyton kiabálnak: Kormány segítség! Társadalmi segítség. Ingyen vetőmag! Inség- kölcsön. Jól van. Száz és száz kéz nyúl ki. De ha a magyar nem bir, vagy talán nem akar mozogni! O is olt marad a tehetetlenség, a mozdulatlanság nyomorúságában. Csattanós példák mutatják, hogy a helyes, az okos mozgások, tevékenységek nyomán mi uj és bő áldások fakadnak. ’Iszen Széchényi álmodozott már arról, szépen mosolygó ébrenlétben, hogy a Duna hömpölygései- nél, a kanyargó Tisza partjain mi gyönyörű paradicsomaink lesznek. Virágzó zöldség termésünk, aranyos almáink és vetéseink. Álom volt-e csak? Vagy valósággá lehet-e változtatni ezeket a víziókat, látomásokat. A Tisza menti füzeseket megkezdették egyes földbirtokosok irtani. Irigykedtek reájuk. Olcsó földek
