Magyar Földmivelö, 1913 (16. évfolyam, 1-26. szám)
1913-09-21 / 21. szám
MAGYAR FÖLDMIVELÖ 3 hogy nem úri betegség, de lelketlen, akasztófára érett izgatok azt suttogják, azt'verik éles szögképen a szegény nép leikébe, hogy az urak csinálják a kolerát, mert megrontják a kutak vizét és nem engedik, hogy a nép a folyókból igyon. Ha a saját füleimmel nem hallottam volna ezt a szánandó, de rémesen veszélyes beszédet, a királyházai vasúti állomáson — nem hinném el, hogy Magyarországon akkora sötétség, bárgyuság és őrü- letes hiszékeny, félrevezethető nép van. De belevegyültem ott a nép közé ; a III. oszt. váróteremben, ahol pálinkázva, könnyelműen szórták egymás közt ezt a bolond beszédet. És nadrágos emberek ahelyett, hogy torkukba verték volna ezt a hiedelmet, melyet ezek az emberek már mástól hallottak, vagy az újságokból félreolvastak, még kacagták és huncotolták az urakat. # Hát ilyen hiszékenységre, ilyen beszédre, ilyen észhez, értelemhez keményen és a maga módja szerint kell beszélni. Félre minden illemmel, irodalmi nyelvvel, hanem szőrt szőrrel, kutyái kutyával. Van egy csúnya, durva átkozódása a mosdatlan szájnak. Azt mondja : »a tetü egye meg !« Ebben fogsz te fetrengeni. Jelenti ez a mosdatlan beszéd azt, hogy ez az undorító jószág a piszkot, a mocskot, a tisztátalan testet, helyeket, a szennyest, az undorító rothadásokat keresi. No hát! Éppen igy van a kolerával is. Ez a szörnyű rém is azt keresi. A piszkot. A rendetlenséget, fésületlenséget. Ahol a szappant, a takarítást, a tiszta ruhát, a seprést nem ismerik. A hol a szennyet az ajtók előtt hagyják. Az állatokat, macskát, kutyát, elhullott szárnyasokat a gödrökbe, a kutakba dobják. Ahol fehérneműt nem váltanak. Ahol piszkos kézzel esznek, gyúrnak, főznek, kenyeret szelnek. Ahol a szájat, fogakat nem tartják tisztán. A fejet nem tisztítják a korpától, ahol a gubát, bundát, ruhát nem szellőztetik. Párnákat, ágyneműket a felkelés után nyomban visszavetik, levegőre sohasem viszik. Ahol a megromlott, állott ételeket a gyermekekkel etetik. A hol — egész oldalakat tudnék még beírni azokkal a hallatlan dolgokkal . . . amikkel a szegény emberek, a nép egy nagy, jókora része a kolerát csaknem magához, házához és családjához kecsegteti. Hívogatja. Csalja. Hát hogyne zsarnokoskodna, pusztítana a kolera éppen az ilyen nép közt. És innen bizony hogyne mászna oda az urakhoz is. Mint az a bizonyos jószág, amiről meztelen-kereken az imént írtam. * Mindenki Tudni kell ugyanis, hogy mig Védelmezhetik. a ragályos.betegségek legtöbbje a levegőn át-keresztül terjed... addig a kolera a tárgyakról, az eledelekről, a párnákról, a vasúti ülésekről, kézről, váladékról — mimásról ragad. Senki emberfia tehát nem érezheti magát biztonságban, mentesnek a koleránál szemben. Királyok, nagy tudósok, urak, méltóságok haltak meg a fekete halál következtében. Mindenki egyformán védekezhetik azonban a kolera ellen okossággal, együttes eljárással. És az urak legkülönösebben védhetik a népet az öldöklő betegség ellen. Mert mikor a népet védik, önmagukat is védik. Örült beszéd tehát az, hogy az urakat bezzeg nem bánija. Az urak az okai, mert ezt vagy azt csinálják. A valóság az, hogy az uraknak éppen úgy kell félteniük az irhájukat, mint bárkinek. Csakhogy az urak megszívlelik a tanácsokat, az utasításokat, miket a tudomány, az orvosok, tapasztalatok nyújtanak. A nép pedig nem hisz. Még akkor sem, mikor már elpusztul a fél falu. Tovább is van . . . majd mondani fogom még. Mester. A hercegnő gulyása. A jövendő trónörökös Károly Ferenc József most hamisítatlan magyar környezetben él, mint a 39-ik gyalogezred első zászlóaljának parancsnoka. Ennek a zászlóaljnak a legénysége csupa hajdúsági fiúból áll. A bécsi Máriahilfstrasseh lévő kaszárnyában naponta megjelenik a királyi herceg szép felesége Zita hercegnő, aki egy alkalommal abrucki táborban megvendégelte a bakákat is. Nagy kondérok- ban a saját felügyelete alatt gulyást főzetett. A magyar fiuk jó étvágygyal kanalazták az Ízletes gulyást. Zita hercegasszony érdeklődött a katonáknál, hogy Ízlik a főzte? — Udvarias felelet hangzott persze mindenfelől : — Sokkal jobb, mint odahaza! De azért maguk között busán mondogatták : — Savát-borsát mégis csak az idesanyánk adja meg nekije ! A virágzó ifjú hercegasszony megérezte-e a magyar Alföld varázsos levegőjét, a bogárhálu tanyák feltünedező képét, annak a nyugalmas pusztai életnek igézetét, amiről a debrecenvidéki fiuk álmodhattak a brucki táborban, hátukra feküdve, arccal a csillagos égnek, amely örök és mindenhol egyforma? Ez a fejedelmi házaspár igen kedves és rokonszenves előttünk. Ami apróság, mende-monda kél róluk, mind kedves és jellemző, két fiatal, egymást megértő, liszlalelkü pár életére. A hercegről azt beszélik, hogy zászlóaljparancsnoki tisztjében rendkívül megbecsüli az embereit és az utolsó baka dolgával is törődik. 0 és hitvese is jól beszél magyarul és szívesen cseveg el a legénységgel. Egy alkalommal Zita hercegnő lement a kaszárnyába és tanúja volt a levelek kiosztásának, ilyenkor a bakák szi- szorongva lesik, jött-e hazulról valami levél, melyet hü szerető vagy a gondos anya irt. Megfigyelt a fenséges asz- szony egy daliás legényt, aki rózsaszínű levelet kapott, amelyre színes képek voltak ragasztva: csókolózó galambok és gerlicék. — Honnan jött a levél? — kérdezte. — Mariskámtól, hogy az én jó Istenem áldja meg! — volt a válasz. — Hová való a Mariska? — érdeklődött tovább Zita hercegnő. — Debrecenbe. Vannak olt szép lányok ?
