Magyar Földmivelö, 1913 (16. évfolyam, 1-26. szám)
1913-03-16 / 3. szám
XVI. évfolyam. Szatmár, 1913 március 16. 3-ik szám. Hazádnak rendületlenül... Ki ne ismerné e szavakat ? Szavakat, melyekben egy nemzetnek bölcsője, ifjúsága, egész ezeresztendős élete és igy történelme, múltja, jelenje és jövendője van béfoglalva. A nemzet »Szózatá«-t, Himnusát, mely a magyarnak hazájáról zeng. Bölcsőjéről — sírjáról. Arról a szentelt földről szól, ahol születik. Élnie és meghalnia kell. Arról, melyben a nemzet költő-királya népe nevében kér az emberiségtől életet vagy halált. De életet remél. Mert ez a nemzet az emberiségért élt, harcolt. A nemzetek javát védte és vérzett — a világszabadságért is. Élni akar tehát, mert erre becsülettel — rászolgált. Joga van a jobb jövőhöz. Hazádnak rendületlenül . . . hangzik fel most is mindig. Mindig, valahányszor a magyar ünnepet ül, hogy lelkét kifejthesse. Ketten, hárman .. . többen összejönnek, hogy sírva vigadjanak. Keseregjenek. Dicső múltakon, szomorú jelenen és reménykedő jövendőn. Hazádnak rendületlenül, száll az ének szájról-szájra, most is — tavaszra vágyó — márciusnak tizenötödikén. Száll az ének szájról-szájra a bérces hazán, fenn — keresztül a komolyan hömpölygő Duna és kanyargós Tisza partjain. Le; odáig, hol a nyugvó nap tengerbe hull. Szájról-szájra! De vájjon szív mélyéből mélyébe, érzelméből érzésébe száll-e? Megértik-e ? És úgy érzik-e, a hogyan a nemzet ébresztője, bus időknek prófétája, multba-jövendőbe szóló riasztója értette. Érezte, leikéből, nagy szülemlések hullámaiból kibugyantotta. ügy értik-e? Vagy csak szájról-szájra száll. Mint a szó A szó, mely mindig csak szó és szó marad, ha szájról-szájra is akad? Üres, elhangzó — szó marad. * Mikor született a nemzet nagy éneke? Himnusa. Szózata. Ébresztője. Múltjának, jelenének, jövendőjének nagy záloga? Mikor irta a király-költő, Vörösmarty ezt a nemzeti énekké, epedéssé, öntudattá, bizalommá, sírásává, felzokogásává, mosolygó, bizó imádságává vált Szózatot? Akkor . . . akkor . . . mikor — — — mikor: Kondásnak indult hajdan erős magyar! Mikor tespedésbe, romlásba, nemtörődömségbe, nagy, bilincses álomba merült a magyar. Bilincses álomba, mely vészthozóbb a börtön láncainál. Mert a láncokba, bilincsekbe vert testben ébren a lélek. A tespedésbe, álomba merült lélek elsorvasztja a testet is. Mikor minden volt e hazában a magyar. Csak magyar nem volt. Mikor nem bántották már ellenségei sem a magyart. Csak haldoklását, csendes kimúlását várták. És halálcsengettyüjét húzták-vonták. Akkor zengett tel a szózat: „Hazádnak rendületlenül!“ Akkor száll, üti szemen, szivén a költő-király nemzetét: — Élned, halnod kell itt. E nagy világon e kívül, nincs számodra hely. Élned, halnod kell itt . . . És szállt az ének szivről-szivbe. Szállt ébredésből-ébredésbe. Nagy harcokban el-
