Magyar Földmivelö, 1912 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1912-03-10 / 10. szám
Tavasz felé száll az ember lelke, akárhogyan is huzza- vonja őt vissza a zord télnek még mindig erős, érezhető lehellete. A gazda eszében tervek, remények zson- ganak. Mint mikor a méhköpüben megmozdulnak az alvó méhecskék. A munkás szive — bár nem adott neki talán az Élet egy talpalatnyi földet sem — vágyódással van eltelve. Hogy hát mikor jő már a tavasz. Mikor kezd már a föld ébredni, dolgozni, hogy ő is — ébredhessen, dolgozhasson. Úgy vagyunk itt a földön, hogy gonddal élünk. A kinek van — az ad gondot, a mi van. És a kinek nincs — annak x meg gondja szálait a nincstelenség húzogatja. De mind a kettőnek érdeke, hogy akkurátusán, okosan, jól húzogassa. Akkor mégis csak kiegyenlitődik a gond kinek-kinek számára. A gazda és munkás sorsa úgy össze van nőve, mint íolyó a forrásával. Egyik ad, táplál, — a másik viszi, hordja a forrás vizét, különben a forrás a maga-maga vizébe marad és önmagát teszi tönkre. A gazda munkát ad, munkával táplálja a munkást, a kinek két keze, izma és belátó lelke minden vagyona, egész élete. A gazda egyedül tehetetlen, a munkás munkát adó gazda nélkül elpusztul. Ez a kölcsönös egymásra való hatás a titka egész társadalmi életünk alapjának, itt különösen Magyarországon, a hol még mindig a föld táplálja az országot, a nemzetet és haladását. A kultúrát. A kereskedelmet éppen úgy, mint az ipart. Még a tudományt ! is. Hiszen Magyarország adójának, tehát iskola fentartójának és szervezőjének még mindig a földadó a legbőségesebb forrása. Csudálkozhatunk-e, hogy itt nálunk oly mélységes, oly nagy jelentősége van a tavasz ébredésének. Hiszen a tavaszt minden emberfia várja lényének természeténél fogva, de a a nemzet zömére, sokkal több mint lakosságának leiére — a tavasz az élet, az uj forrás. A kenyér, a munka, a család, a gyermekek, a jövő nemzedék, az uj tűzhely. Tavasz felé közeledünk és ezzel uj remények, uj aggódások felé is. Vájjon mit rejt méhében az ébredő természet? Vájjon békét, egyetértést-e gazdák és munkások közt, vagy vihart, elégedetlenséget és visszavonást. Soha nem volt ez a népre, a nemzetre nézve égetőbb kérdés, mint most. Politikai életünk ege elborult. Rideg téli páncélba, a mozdulatlanság bilincseibe öltözött. Hát ha még a gazdasági élet sem tudná megtalálni a maga rendes, sőt haladó útját, Ha a gazdasági életben is csapásokat, zavarokat, egymást meg nem értéseket, visszavonásokat hajtana az ébredő tavasz szele és igy utána az érlelő nyár: akkor bizony ez a nép, ez a nemzet, melyet most is a drágaság kígyója szorongat — szomorú jövőnek nézne elé. Ám, reméljük, higyjük a legjobbat. Az erős remény, párosulva az akarat acélosságával már fél siker. Tőlünk függ aztán, hogy itt meg ne álljunk. Hanem tettel, szorgalommal, kitartással küzdjünk az egész, a teljes sikerért.
