Magyar Földmivelö, 1912 (15. évfolyam, 1-26. szám)

1912-01-07 / 1. szám

8

MAGYAR FÖLDMIVELÖ

— Én bízok az én uramban. Én rendithetlenül hiszek az én uramnak. Ez aljasság, a mivel útjába akartak állani a mi boldogságunknak. Ezt a nemtelen dolgot más nem tehette — csak — csak. ..

— Hallgass leányom, szelte el a szót szelíden atyus. Ne mondd ki... ne vedd az ajkadra azt a... az öreg nagyot nyelt itt — no a panciusát, majd kiszaladt a számon . . . hogy .. . megint nagyot nyel az atyus . . . r—ót.

A fiskális megbólintotta kétszer nemes, szép barna fejét . . .

— Ne bólintgasson . . . hanem feleljen arra fiskális ur, hogy miért hívta meg hát őket?

— Ilus akarta.

— Én akartam anyám, mert az uramnak a férjével hivatalos összeköttetései vannak. Ha mellőzzük őket, feszültség támad... és ez nem kívánatos.

— Arra feleljen, a mit a névtelen levél mond.

— Nem sejtem, mit mond . . .

— Azt, hogy cserben hagyta Delinét . . .

— Rágalom .. .

— Lehetetlenség . . . szólott Iluska elsápadtan.

— Azt, hogy nem a leányomat vette el, de a vagyonúnkat.

— Ne többet édes anyám. Ez már gazság. ’Iszen nem kért szegény semmit. Csak engemet. Nem is kapott még semmit. Csak az én szerető szivemet.

— Nem is kell soha semmi. Csak te Iluskám. A te lelked. A te szived. A te hűséged. A te bizó, jóságos kék szemed. A te egyszerűséged és mégis fönségességed. A te éberséged. A te édes, boldog- ságos lényed.

Nagyon mélyen lélegzett a fiskális, mikor ezeket a bensőséges szavakat a férfiú határozottságával és őszinteségével kimondotta.

Ilus már ott csüggött azon a férfi kebelen. És magukhoz szorították egymást. Mint két egybeforrt lélek, a kik attól félnek, hogy kíméletlen kezek el akarják egymástól szakítani.

Az atyus szemei könyben ringtak. Nagy, hatalmas kendőjével törölgette hulló könnyeit. A fiskális szavait követő csendben, siri, fönséges csendben Náncsi mama meghökkenve izgett-mozgott. Az ő szive is eltelt megbánással.

— De látod fiam, szólott az édes anyának édes hangjain — de mégis ... az a névtelen levél . . .

— Hadd el már, vágott közbe az atyus nagy indulattal. Becsületes ember ismeri a gaz névtelen levél Írókat. Okos ember meg értékeli.

— Igazsága van atyus. A névtelen levélíróhoz két ember szükséges. Egy gazember . . .

— Gazember ... az gazember, ha mindjárt nő is — szólott atyus.

— És ... és egy hülye, egy agylágyult... ostoba ember, a ki gondolkodás nélkül fel ül annak a gazembernek. És viszi a névtelen levelet a piacra.

— Mi gondolkodtunk ... mi nem vittük a piacra ... mentegette magát Náncsi mama.

— Jól tették, anyám. A névtelen levelet diktálja az Irigység. És leírja a tehetetlen Bosszú.

Nincs gonosz ember valami jó tulajdonság nélkül. Mindig marad benne valami lelkének jóságából. Az ilyen gonosz mindig jobb ... a névtelen levélírónál. Mert a zsiványnak is van lelke. De a névtelennek nincs. Mikor a pokol valami prima, elsőrendű ördögöt produkál ... az ördög tesz bele egy adag szódát, vagy timsót, mint a pék a süteménybe, hogy dagadjon tőle. Ilyen a névtelen levél Írója.

— Igazán úgy van, édes jó uram. Úgy van. És azt is tudom, ki az Irigység és ki a Bosszú egy személyben. Ki az az ördög.

— Én is tudom, kapta el a szót az öreg atyus.

— Megmondjam ? Kimondjam.

— Iluskám! Csak annyit szólott a fiskális. De reá vetette feleségére beszéde tekintetét. És Iluska ajkán mosoly lebbent el.

’Iszen ő mindent tudott. Tudta, hogy a lépvesszőt annak idejében hogyan-mikép tette ki a fiskális megejtésére Deliné. Tudom, hogy az ő hűséges ura nem csak hogy idegenkedett a Fániék családjától, de kerülve-kerülte is. Csak éppen a tisztesség kedvéért tett annál a családnál köteles látogatásokat. Jól tudta, hogy az ő drága férjének lelke tiszta, önzetlen, tartozás és kötelezettség nélküli. És végre tudta, hogy a névtelen levélíró az ő édes anyját használta fel ez estélyen .. . hogy ott a nagy hárs alatt történt beszélgetéssel próbálkozzék meg tüzes csóvát vetni családjának szentélyébe.

Ez a szent nyugalom, ez a megértés ebben a pillanatban mintegy átömlött a Náncsi mama leikébe is.

A megbánás ömlött el arcán. Megzaklatott, felingerelt lelke csendes megnyugvásba ömlött. Megsimogatta leánya arcát. Összecsókolta. Karjaiba szorította és zokogva mondotta:

— Miér’ bánt hát a világ minket?

A fiskális úgy állott ott, mint az élő lelkiismeret.

— Világ . . . világ, mondotta szépen, ezüstösen csengő hangján. Ki az a világ? Mi az a világ? Olykor egyetlen hang. Egyetlen viperának sziszegése. Máskor három-négy egyszőrü, egyivásu ronda lélek. De mert mesterségesen sziszegnek, nyelvelnek . . . mert biztonságban érzik magukat ... azt hiszik közvéleményt csinálnak. És e hitükben mi is segítünk nekik. Mert mi is hirdetjük, hogy ... a világ. Mi is hisszük, hogy a világ bánt. Pedig az igazi világ ismeri a becsületességet, a jellemet. Az igazi világ megbecsül. Sőt szeret. Csak mi nem akarjuk tudni azt.

Náncsi mama ezekre a szavakra nagyot pislogott . . . Aztán kegyelmesen megsimogatta a vőm- uram barna, szép arcát is. És igy becézte:

— ’Iszen ember talpán az én vőmuram. Csak olyan jégszekrény ne lenne. Azon a vacsorán is, milyen hideg volt. Hozzám is. Még kezet se csókolt. Hát még a jányomhoz. Húshoz. Milyen hideg volt.

— Ha mama itt marad még ma ebédre és csak az esteli vonattal mennek: erre is felelni fogok.

— Maradok fiam, beszélt sebesen Náncsi mama. Maradok csak nyilatkozzál.

— Ebből formula lesz, kiáltott fel az öreg atyus.

Találós kérdések.

Lik, végig tik, végesteien végig lik, csomó végig csomó, végesteien végig csomó. Mi az?

— Nádszál

Sir, sir, mindig sir, de nem tudja miért sir, derekában vér nincsen, siró szeme nincsen ?

— Hegedű. _ ^ yy ^

MO

RVA! JÁNOS KÖNYVNYOMDÁJA, SZATMÁRONJ