Magyar Földmivelö, 1912 (15. évfolyam, 1-26. szám)

1912-01-07 / 1. szám

MAGYAR FÖLDMIVELŐ

7

A KANDALLÓNÁL.

Itthon — otthon.

$ — Eredeti regény. —

SL Irta:

üs Bodnár Gáspár.

X.

Az idő már későre járt. Az asztalokat lehető gyorsasággal leszedték. Mindenki csöndes nyugalomra tért. ,.

Még' Náncsi mama is.

Pedig a fiskális várta — a vihar kitörését.

Csalódott . . .

Náncsi mamában a büszkeség, az est sikerének érzése elnyomta, eloszlatta a felleget. Legalább egy

— éjszakára.

De Náncsi mama nem aludt. Forgolódott. És reá nézve is bekövetkezett, hogy az emberi szív, lélek sötétebb, nyugtalanítóbb képzeletei — rendszerint a csendes, a siri éjszakákra támadnak fel.

Ő is morfondírozott.

— Hát igy! Hát vőm-uram ilyen legény volt, Először bolondította Delinét. S mikor látta, hogy ott fenséges személyisége hajótörést szenved . . , akkor fordult hozzánk. Igaz tehát! Mondottam a vén bolond uramnak, hogy vigyázzunk. Mikor a névtelen levelet kaptuk. De ő nagy bölcs. Azt mondotta, hogy névtelen levélre becsületes, okos és tiszta lelkű ember nem hederit. Elégeti. Megsemmisiti. És lelke rejtekébe rejti. Jó, hogy megtartogattam ezt a levelet. Őriztem. Tudtam, hogy szükség lesz reá.

És Náncsi mama felkelt. Megkereste a lim- lomjai közt a névtelen levelet. És olvasta. »Vigyázzanak. Az a fiskális nem a leányukra, hanem a vagyonukra utazik. Más leányt szeret. Udvarolt is neki dühösen. De ott minden fortélya dacára — ajtót mutattak neki. Vigyázzanak. Kár lenne azt a kedves Ilust egy ilyen komor, sivárlelkü férfinek odaerőszakolni .. .«

— Tessék! Sivár lélek. Vagyon. Komor... akkurát. Ilyen volt az este is. Igaza volt Delinének. No az ugyan lefestette az én vőm-uramat. De olyan is volt ez a fiskális, mint a jégszekrény. A feleségének még kezet se csókolt. Nem is hederitett reá. Mindenkihez meleg, sőt udvarló volt. Az én jányom- hoz még szót se’ szólott. Deliné is kgyelmeztetett reá. Mások is észrevették. És bizonyosan avval a benyomással mentek el, hogy ... no ez aztán házasság. Úgy kell — ennek a vén bolondnak.

Az a jóságos vén bolond meg úgy aludt, mint

— az aludtej. Nyugodt lelkiismerettel. Boldogan. Abban az igaz meggyőződésben, hogy az ő Ilusa értékesebb, komolyabb, becsületesebb férjet keresve- keresve se’ kaphatott volna.

— No de csak jöjjön a reggel. Mindent feltárok. Kötelességem. Az anya kötelessége, ha az apa gyönge. És ő gyenge. Szörnyű gyenge.

És jött a reggel. A kávé már az asztalon volt . . . és mélységes csend és nyugalom ült a házban. Sőt szótlanság.

Az öreg alyus próbálkozik egy kis derűt hozni a tűzhelyre. De nem ment a’ sehogy.

— No púja. indulunk — haza. Pakolunk . . .

— De mama. Még csak egy napig legalább, kérlelte a fiskális.

— Magának inkább örülni kellene, hogy haza megyek.

— Azon soha se’ fogok örülni, válaszolt a fiskális szokatlan derültséggel.

— Sok van a rováson.

— Állok elejébe, jó mamám.

— Már kezded . . . vágott közbe az atyus. A mely szavakra Ilus apja mellé állott és megfogta annak a jó apának kezeit, mintha oltalmat keresne,

— Áll elébe? De büszke vöm uram. Pedig megint olyan volt, mint egy jégszekrény . . . Hanem az igaz, hogy csak a felesége, Ilus iránt.

— Ilus, úgy tartja ?

— Te tudod, édes uram, szólott boldogságos ránézéssel Ilus.

— Aztán nem kértem én önt.

— ön — önön? mormogott az öreg atyus.

— Nem kértem én önt, jegyes korában, hogy őszintén mondjon el mindent. Tartozását, kötelezettségét.

— Senkinek sem tartoztam. És most se tartozom.

— Senkinek, kiáltott bele az öreg atyus büszkén.

— Azt én tudom, mondotta gyermeki ártatlansággal Ilus. Azt én is tudom.

— Hát nem tartozik ? Hát nem biztatta Delinét, hogy elveszi? Nem szerette? Talán még most is szereti! És mégis ott hagyta. Cserben hagyta. Mert azt nem szeretném hinni, hogy önt utasították ki. Hát ez nem tartozás? Nem tartozott volna ezeket leendő feleségének elmondani. De hallgatott, mint a hal. És naivul azt hitte, hogy én erről semmit sem tudok. Tudtam. Tudok. Férjemmel együtt. Névtelen levél figyelmeztetett erre. Egyenesen engem. De a vén bolond férjem .. . rávett, hogy hallgassak, mint a sir.

— Most már aztán csakugyan sir, vagy... mormogott atyus. Kelepelő vagy.

— Névtelen levél, szólott a fiskális nagy nyugalommal.

— Igen, igen, névtelen levél, beszélt Náncsi mama sebesen, a rohanó patak sebességével.

— Atyust mindig okos embernek tartottam. Most bölcs emberré lett előttem. Hogy hallgatott. Hogy azt a névtelen levelet a maga értéke szerint mérlegelte. Hogy nyugodtan bizta ennek dacára is az ő kedves, egyetlen leányát én reám.

— Nyugodtan, boldogan, bólintott fejével az öreg. Csak megkellett volna semmisíteni. Elégetni azt a levelet. Mert még előhúzza valahonnan.

— Itt van, mutatta fel nagy triumfussal Náncsi mama.

— Szörnyű asszony!

— Olvassa . .. vőm-uram . . .

— Nem vagyok reá kiváncsi.

— Ugy-e nem meri?

— Hát hadd lássam.

Most Ilus lebbent elő, mint egy szárnyas angyal. Kinyújtotta szép, hófehér kezeit. Ügyesen, észrevétlenül kapta ki anyja kezéből. És nyomban összetépte.