Magyar Földmivelö, 1912 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1912-02-18 / 7. szám
2 MAGYAR FÖLDMIVELÓ Á magyar, nemzeti tanügy minden fejlődése dacára is két szomorú jelenséget mutat, hogy most többet ne említsek. Egyik részről még most sincs elegendő iskolánk, más részről pedig ott, ahol van: nagy vir-vár-ral, kényszerítő eszközökkel szokták beiskolázni, tehát a társadalmositás oltalma alá venni a gyermekeket. Ijesztő nagy a száma azoknak a gyermekeknek, akik még most, az ingyenes népoktatás idejében úgy nőnek fel iskolázás nélkül. És úgy mennek ki, vagy maradnak analfabétákként. Az az elemi műveltség» az Írás és olvasás tudása nélkül. A magyar törvényhozás, a közoktatási kormányzat most már bizony tevékenységgel pótolja a hiányt ott, ahol iskola hiányában elemi oktatás nélkül nőnek fel a gyermekek. Amennyire az ország anyagi ereje megengedi, szinte erőfeszítéssel igyekszik azon, hogy iskolákat szervezzen és tanítókat küldjön a nép nevelésére. De nagy baj, hogy falusi népünknek nem csak nincs kellő érzéke az iskolai élet felfogása és megbecsülése iránt, hanem rettenetes elfogultsággal és egyoldalúsággal visszatartja gyermekeit a népoktatástól. Iszen még mindig vannak iskolák, ahol alig 5 hónapra terjed az évi tanulási idő. Mit csináljon ily esetekben a legkitűnőbb és leglelkiismeretesebb tanító is ? Különösen most hogy az országban nagy munkahiány van, most nehéz, sőt küzdelmes a beiskoláztatás. Mert a gyermekeket munkásokul használják fel. Ám a beiskoláztatásnak kerrékkötői is akadnak. Népgyüléseken és az újságokban, a sajtóban izgatnak a tankötelezettség ellen. Azt hangoztatják, hogy az a gyermek a szülőké. Azokkal a gyermekekkel a szülők szabadon rendelkeznek. Szabad, jogállamban az iskolai kényszernek nincs helye. Eddig az ingyenes népoktatásért ácsingóztak, kiabáltak. Most már egyáltalán az iskolai kötelezettség ellen izgatnak a nép álapostolai. Miig lelketlenség. Iszen miként minden egyes embernek meg van életösztöne. Hogy élni akar. Mentül tovább akarja a maga életét biztosítani: úgy magában hordozza egyik hatalmas életjelenségét, az életösztönt maga a nemzet is. A nemzetnek is az a célja, hogy életét biztosítsa. A beláthatatlan időkre biztosítsa — az ifjúság, az uj nemzedék révén. Arra kell tehát a nemzetnek törekednie, hogy az ifjúságot, az uj nemzedéket a nemzeti társadalom testévé és leikévé, annak részesévé tegye. Elvész a a nép, mely nem nevelődik, nem tanul. Ismereteket, világosságot nem szerez a leikébe. Ha az ifjúságot nem neveljük, nem tanítjuk, nem tesszük a nemzeti társadalom becsületes, istenfélő tagjává, tehát nem társadalmasitjuk: fellép az anarkia. A társadalom forradalom tűzhelye leszen, ami sorvasztani, pusztítani fogja és rövidesen sírját ássa —a nemzetnek. A tankötelezettség, tehát a közoktatás, a gyermekek nevelő-oktatása nem csak a szülők joga és kötelessége: de elsőrendű joga és kötelessége magának a nemzetnek is. Ha tehát a szülők nem tudják belátni az iskolázás nagy jelentőségét: a törvénynek kell közbelépni és kényszeríteni a társadalmasulásra a nemzet ifjúságát. Mester. Akit a dádé ruház. Ült vala a dádé a sátor előtti tűz mellett és körülötte igen hiányos öltözetű rajkók serege ugrált. Egynek közülük egész ruházata nem állott egyébből, mint egy kócmadzag- ból, amely a nyakára volt kötve. Arra ment egy ember és megkérdezte a vén cigányt, vájjon a rajkók mind az ő gyermekei ? — Csak ez az egy nem az én fiam — szólt a dádé a madzagos gyerekre mutatva — de azt is én ruházom! Sebők magyaráz. »Nem boldog a magyar!« Ezt a keserű tapasztalatot, adta elő nekem a nyáron Sebők, a szőlöpásztor. TJgy esett a dolog, hogy nagyon lehorgasztott fővel találtam az öreg Sebőköt szőlőkapálgatás közben, hát megkérdeztem tőle : Mi baj van öreg ? — Hát tetszik tudni, megint egzekválnak e miatt a kis ház miatt — s dühösen bök nagy ujjával a garágya mellett állő viskója felé — nem hágy nyugton a törvény. — Kevés szóval, öreg, sok az adó ? — Nem is leszünk mi bódogok, kérem aláson sese mert elvitte tüllünk a német. — Hogy-hogy öreg, — kérdeztem tőle meglepetve. — Hát tetszik tudni, mikor már az Isten a nemzetségeket is mind megteremtette, hát asz’onta, hogy: »Na nemzetségek, a ki hónap legelőször felkél, annak beteljesítem a kívánságát.« — Hát a német kelt föl legelőször. Kérdezi az Isten lülle : »Mi kell német ?« — Bódogságot meg könnyű életet adj Istenem. — Meglesz német, — szólt az Isten, Másodiknak jött a magyar. — Mi kell magyar? — kérdezte az Isten. — Boldogság, Teremtöm, meg könnyű élet. — Későn jöttél, elvitte már a német — válaszolta Isten. — Na akkor nagy iga szakadt ránk, — sóhajtotta a magyar. — Na hát akkor legyen a tied az iga — mondta rá az Isten. _ — Nem is bódog oszt’ a magyar azóta, — mondta az öreg Sebők, nagyot sóhajtva. Jött aztán a zsidó. — Mi kell Izráel népe, — kérdezte az Isten. — Boldogság meg könnyű élet, Ur-Isten. — Elvitte a német már régen. — Na mi akkor csalódtunk, — jajgatott a zsidó. — Legyen hát akkor a tiéd a mások csalódása — mondta rá Isten s innét van csak a nagy kamatos pénz is. Jött végtire a cigány. »Mi kell cigány.« — Bódogság meg könnyű élet, — kiabálta mán messziről. — Elvitte a német, — Dikhec mán, akkor sípén kimaradtunk. — Na hát maradjatok is ki mindenből, mondotta rá Isten; nincs is a cigánynak semmiből jussa, mindig csak a falu végin kóborog. így mondta el nekem az öreg Sebők a nemzetek soi> sát. Mikor befejezte magyarázatát, nagyot vágott kapájával a földbe, lehet, hogy nagyon erős volt a dudva töve, de az is lehet, hogy talán a németre gondolt. Másnap megint összetalálkoztam az öreggel, már nem volt olyan szomorú, de még mindig azon töprenkedett: — Hogyan lehet a’, hogy a német csak mindig csak a ser mellett ül, oszt’ mégis jól megy a sorja. — A magyar meg dolgozik, oszt’ még sem bódog. M—r.
