Magyar Földmivelö, 1912 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1912-02-18 / 7. szám
MAGYAR FÖLDMIVELŐ 3 ■ a vasárnap, gg sn ga a A kik itthon maradnak ... A legény ott ül egy rég kimustrált malomkő- vön. Úgy bámul a nagy semmiségbe, mintha már minden kihalt volna körötte. Pedig a molnár már kétszer is szólította: — Gyere már Pista; hadd locsogjunk egyről- másról, mig ez — ni la — lejár. De Pista nem hallotta, ha akarta volna se’ hallhatta. Hej, mert az ő szivének malma erősebben zakatol ám, ha dübörgése ki se’ hallik. Kegyetlen erős hajtója van. Erősebb a szőke Szamos fodros hullámainál. Hát hogyne némitaná el maga-magára nézvést a malomkerék szavát, meg a folydogáló víznek locsogását. János molnár, az öregebbik pedig olyan türelmetlen, hogy kilépett a malomból. El nem tudta képzelni, mi mián fösvény- kedik a Pista legény szavában, mikor máskor úgy szokja adni — a beszédest. Szinte megütődik, mikor megpillantja a ki-, mustrált kövön a busla- kodót... — Hej — gondolja — ilyen is az élet, mikor az ember még serdülő baj’szát pedergeti. Azt se’ tudja, mi a baja. Egyszer rombol, másszor dorombol. Pista hé! hát mi a kő van a szivedben, mikor most is rajta ülsz? — Semmi, öreg. Csak úgy elbámultam. — Nincsen-e ? Már az én tekéntetem előtt csak ne változtass képet ecsém? Mer’ én jobban a lelkedbe nézek, mint száz zsandár. — Osztég mit lát benne kigyelmed, János bá? — elevenedett a legény az öregebbik bölcsességére. — Azt látom, ecsém, hogy nagyobb kü fekszik a te lelkeden, mint a méken ülsz la. — Nem mondok ellent; se’ tagadásba nem veszem, János bá’! — Hát mi kü lelt? — Hej, haj! Sok-sok víznek kék még lefolyni ezen a Szamoson, mig én|azt elmondhatnám... — Hadd folyék hát, ecsém. Megvárhatjuk; akár öreg écakára is maradhatunk. Ládd-e, Erzsi már közeledik, hozza az estére valót. Talán csak nem annyit, hogy éppeg utolsó falatig kelljen nekem. ... Viruló szép hajadon közeledik a malom felé. Mikor Pista elsőbe veszi észre liliommal hajló kedves növését... úgy ugrik fel a kőről, mintha egy szempillantásra az a kő is leszakadt volna szivéről- leikéről. — Szaporán léptem ám, édes apám — szólalt meg a leány már a távolból keresetlen, leányos hangon. — Tartottam tőle, hogy elfáradt és várja a harapnivalót. — Én nem faradtam el, Erzsi, nem is vártam olyan nagyon. De Pista bizony — veszem észre — nem bánja, hogy már itt vagy. Biztattam, maradjon velem — iszen jut is marad is. Ugy-e kis leányom? A leányzó egyszerre elpirult. Halvány szép arcát lelkének hasadó fénylése borítja. Észre lehetett venni, hogy meglepetés éri. De csakhamar készen van a mentegetőzéssel: — Pedig bizonynyal mondom, hogy vendégségre nem számítottam. Anyjok is elszakadt ma a konyhától. Nem segíthetett. Én meg bizony... — Főztél, leányom, éppeg úgy, mint anyjok szokott — fogta el a szót az öreg molnár. — No, azt talán Pista fogja amúgy igazán megmondani. — De meg ám — válaszolt egész jókedvvel a legény. Aztán leültek. Jóízűen költötték el az Erzsiké főztét. Az ellenség sem állíthatta, hogy nem enni való volt ám. De még milyen enni való! A szelid hold ezalatt odaült nagy birodalmának legszebb pontjára. A csillagok mindig sűrűbben és sűrűbben vették körül, mint valami fényes udvarlók. Az öregebbik molnár bement a malomba. Egyedül hagyta a fiatalokat. — Mily szép az est. Erzsók — kezdette Pista. — Vájjon a tengen túl is igy süt a hold és igy ragyognak-e a csillagok? — Nem tudom, Pista... — mondotta a leány majdnem remegve. — Én erre még sohasem gondoltam. Igazán sose gondoltam. — Én meg nagyon sokszor. Talán minden este, erre gondolok. — Talán vágyódik a faluból más határra? Vagy talán kicsi a mi hazánk? — Nem kicsi, Erzsók, nem kicsi. Olyan nagy, hogy beleférne egész boldogságom. Talán kettőnké is. Csak . .. És itt megakadt a legény. Mintha egyszerre elvágta volna valami a hangját — az elfogódás. — Csak t— kérdi suttogva és lázasan, ellen- álhatlan kíváncsisággal a leány. Csak ? — Te az enyém lehetnél. Erzsók. — ’Iszen hát csak ennyi a baj! — szólott ErA Laci fiú ...
