Magyar Földmivelö, 1912 (15. évfolyam, 1-26. szám)

1912-01-28 / 4. szám

MAGYAR FÖLDMIVELŐ

7

A KANDALLÓNÁL.

Itthon — otthon.

— Eredeti regény. —

Irta:

Bodnár Gáspár.

XIII.

Templomból hazajövet kénytelenek voltak Ilu- sék azon az utcán keresztül menni, a melyikben Deliék laknak.

A fiskálisnak arra volt dolga. Hát amíg lehetett, kisérni óhajtotta feleségét.

A mint a kérdéses ház felé közeledtek, szinte megütődve veszik észre, hogy azon ház előtt — embercsoport hullámzik.

Első pillanatban azt hitték: tűz vau!

Az is volt. De nem a veres kakas szálott a házba, hanem — a sárkány végezte munkáját.

Közelebb érve a tömegből egy cipészinas válik ki táncolva. Papucsát magasra dobja a levegőben, mig az visszaröpül: lábát kinyújtja, hogy elképzel- hetlen ügyességgel lába fejét a visszahulló papucsba illessze . . .

Még a komoly fiskális arcán is jóizü mosoly kél.

Egy másik inastól, a ki körülbelül a Deliék udvarában lakott — azt kérdezi nagy hangon:

— Te Frici, mit csinálnak ott nálatok, az első házban.

Frici szemtelenül kacag.

— Hihihí! — vicsorítja a fogát . . . Deli tekintetes ur, meg a nagysága csókolódnak.

— Szerelmeskedit játszanak, szellemeskedik — a másik.

E közben a tömeg nőttön-nő.

— Menjünk — rebegi Ilus . . .

— Forduljunk vissza, hagyja jóvá a fiskális.

De mint akaratlanul is visszafordulás közben,

még egyszer a ház felé néznek . . . abban a szem- pillantásban, az utca felől való ablakból egy reggeli pongyolában, hiányos öltözetben levő férfi ugrik ki. És a tömeg kacagása közt futó vadként iramodik az utca túlsó, alsó része felé.

Ilus összerezzen. A fiskális erősebben magához szorítja feleségét. De némák maradnak. Egyetlen szó sem jő ajkaikra. És bár jól tudják, hogy a férfi Deli volt. ’Iszen, lehetetlenség, hogy fel ne ismerték légyen. Mintha mit sem láttak volna. Visszafordulnak. És sebesen igyekeztek a másik utcába.

Csak most tekintett a fiskális felesége arcára. S szinte megdöbbenve vesszi észre, hogy Iluska elpirul. Egyszerre a homlokáig pirul el.

— Ö szégyenli magát, sóhajtotta a férfi. Ő rös- telkedik a jeleneten. Ártatlan, gyermeki lélek. Még most is kis leányos szemeivel nézi a világot. Ismeri az embereket. Az ő csendes boldogságával mérlegeli — a házas életet. Már azon a ponton volt, hogy szól. De a másik pillanatban azt gondolja: »Föl van peckelve a szám, nem szólhatok.« És e pillanatban veszi észre, hogy az ő Iluskája az elpirosodás után halálsápadttá leszen. Mintha a térítőre válnék. Mint ha a halál árnya érintené. A sárga, a fehér halál árnya . . .

— Mi bajod, édes Iluskám ? kérdezi gyöngéden a férj.

— Semmi. Lelkem . . .

— Az lehetetlen . . . légy őszinte.

— Majd benn !!!

Alig pár perc múlva haza értek. Ilus ott ült a pamlagon, mint egy szép, galamb, melyet héja riasztott meg. A mely szinte életveszedelemből röpül vissza fészkébe. És várja a párját. ... a hímet az erősebbet, hogy oltalma alatt érezze magát. Hogy panaszkodjék neki. A kitől majdnem végkép . . . elszakították.

— Mi bajod, Iluskám, sürgeti a feleletre, az őszinteségre a fiskális . . .

Iluska felkacag. Kacagó könyek csillának meg kék szemeiben, mintha annak egén hulló csillag reszkető sugarai szóródnának szét. Ám egyszerre, villámsebesen ezekből a sugarakból keserves, siró könyek permeteznek . .».

— Mi az, kis feleségem? Hát sírunk?

— Olyan régen nem sírtam. Ne haradudjál édesem . . . ’Iszen nekünk nőknek szükségünk van a sírásra.

— Talán azt a szerencsétlen férfit siratod.

Iluska igent intett fejének ingásával. Olyan

bájosan intett . . .

— Nem vagy őszinte !

Az asszony újra megingatta szép fejét. De most azt mondotta, azt vallotta be ez az ingás, hogy

— Nem ... nem vagyok őszinte. Igazságod van édes jó uram . . .

— Iluskám ... a szived közepébe látok.

A fehér galamb fölreppent. És oda szállott édes urának keblére. Azt aturbékoló fejet ráhajtotta arra a dobogó, nemes szívre. Keserves könyeit még mindig sírva . . . szemeit rámereszti az ura komoly arcára, homloka alatt égő fekete szemeire. Aztán ajka suttogva szól:

— Úgy fáj . . . úgy fáj . . .

— Mi fáj lelkem? A szived?

A kedves fej megint megingott ... És igent suttogott.

— Te kis bohó gyermek ... te kis felzavart fehér galamb . . . hát miért fáj a szivecskéd?

— Eszembe jutott . . . zokogta és kibontakozott a férj gyöngéd karjaiból. És leányosan ölbe kulcsolta kezeit. Eszembe jutott — zokogta, hogy nálunkis lesz ilyen.

— Milyen, te kis síró angyal?

— Hát tűz. Olyan tűz, olyan leégés, mint ott? Ott ... ott ... ott .. . Mikor jő a hervadás . . . Mikor az első őszi levél lehull. Mikor jönnek a derek A fagy ... A vihar . . .

A komoly férfi kitárja karjait. És remegő fehér galambját keblére szorítja. És hallgat. És hallgatnak. Mintha mindegyikük azt kémlelné, azt keresné, hogyan dobog a másik szive.

A fehér galamb szivecskéje még most is azt dobogta, azt kérdezte . . .

— Ugy-e tűz nálunk soha se’ fog égetni, pusztítani, romokat hagyni ? Mi belőle mindig megujhodva, megifjodva fogunk fölrepülni.

A fiskális szive dobogása meg olyan volt, mint