Magyar Földmivelö, 1912 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1912-01-28 / 4. szám
MAGYAR FÖLDMIVELŐ 3 ■ fl VASÁRKAP. 19 Egy kis csevegés a táncról. — Szabadon előadta a (szatmár) németi polgári társaskör farsangi estélyén — Bodnár Gáspár. A táncolni tudás minden időben csatában volt — a szépséggel. A bálkirályné pálmájára a legszebb leány és a legjobb táncos leány kacsingatott. Amaz szemérmesen, mintegy begubózva, pólyázva gyönyörű idomaiba, szépségébe, ábrándos, holdvilágos szemébe. És a legjobb táncos leány, kacér napsugárként aranyozta körül a királynő — koronát. Tüzes, égő szemekkel, villanyos mozdulatokkal, igéző lépésekkel. S bizony-bizony a bálkirálynő koronája nem egyszer a legjobb táncos fejére szállott. Azt övezte. Ott, azon a fejen ragyogott. És jegyezzük meg, hogy még nem a legjobb táncos az, a ki legtöbbet tud bár táncolni. Például kivirradtig, reggelig. Nem is az, a ki mindig, pihenés nélkül, megállás nélkül táncol. Az igaz táncosoknak nem csak szivük, nem csak lábuk, nem csak tagok izmai vannak, hanem eszük, tapintatuk, okosságuk. Mint minden művésznek. A ki magát letáncoltatni, lejáratni, kiapasztani, elher- vasztani, elpusztítani nem hajlandó. Mert sok-sok féle tánc van. De van halál tánc is... ... Istenben boldogult fiatal koromban voltam egy fényes bálban. — Hallottam egy tüzes ifjú szavát, a ki kürt- szerüen zengette: — A ki legtöbbet táncol... az lesz a bálkirályné. Bálkirályné! Sokszor boldogabb királynőség, mint a nemzetek királynésága! És vettem észre, hogy egy hires szépségű tán- cosné, a ki nem csak elragadóan bájos, de igazi született táncosnő volt, megértette ezt a varázs fogalmat... — Bálkirálynő! Mindenkinek táncot igér tehát. És emberül királynéjelölthöz illően be is váltja Ígéretét. Nem szünetel. Még táncközben is diadalmasan kiáltja ; ha valaki közelibe kering: — Emlékszik-e még, a túr táncra? És a bájos fiatal leány kézről-kézre repül. Pihenés nélkül. Egy óra volt éjfél után. A báios leány haja már verejtéktől csapzottan omlik arcába. Ruhái már szinte foszlányosok. De ő még sem akar pihenni. Pedig arca sápadt mint egy halotté. S a mint én igy nézem, nézem... hirtelen rémes káprázat borul szemeimre. Mintha annak a már alig tipegő leánynak két táncosa volna egyszerre. Egyik egy teljesen kimerült férfiú, a ki mohón ragadja magával tovább. De ott keringett csontszerszámain hegedülve csontváz alakjában képében — a halál. A halálnak táncosa. ... És mi történik az én káprázatommal ? Két hét még nem múlik. A bájos leány letette hófehér párnájára fejét, de nem is emelte fel többé. És hervadt, mint a szép, csudás liliom szokott. Kialudtak szemének lobogó lángjai. Megszűnt szive dobogása. Térítőn nyugszik a legjobb táncos... a bálkirálynéját — a halál csontkeze koszorüzta meg. * * * Oh, azért mondom, hogy nem csak az életnek, — a halálnak is van tánca. Nem csak a paradicsomba visz a tánc — a tüzbe, a halálba is. ... Emlékezzem-e meg itt a halálnak szomorúan gyászos falujáról? A mi megyénkben. A szinmagyar falunak a halál falujának gyászos tragédiájáról. ... A tánc elzárja tőlük a mindennapi élet megszokott sablonát. Mint egy tüzes hangyaboly az egész nagy táncteremmé alakult csűr. Beszegezik, hogy senki ne zavarja őket a boldogító szenvedelemben. Kész kézben, szív szivén. Szem szemen, érzés, érzésbe gyűl. Az emberi szenvedelem lángja elveszi minden más gondolatukat. Csak egy képzetük, csak egy érzésük marad. A tánc. És ime a nagy, de nyomorult alkotmány recsegni, ropogni kezd. Tüzlángok nyaldossák a nagy táncoló tömeget. Fojtó füst, ölő gőz fejlődik. Ők észre sem veszik a táncoló halál ölő csókjait. Ok táncoltak. Mig egyszer csak jön a rettenetes kiábrándulás... A rémes halálfélelem. Az élet ösztönének irtózatos megmozdulása ... Szomorú haláltánc! Megsirattattad Magyarországot. És részvétkönyet csaltál a művelt világ szemeibe ... Az élet tánca — a halál táncában veszett el. * * * No de el a sötét képekkel! Vannak ugyanis még más táncok is. Nem csak halál-tánc. Nem csak báli tánc. Vannak ám ! így például van jég tánc is. A jég hideg. És síkos. De azért a jégtánc ma — nagy divat. Azt mondják, hogy a jégtáncon lobognak fel a legforróbb érzelmek, Lehet. De annyi bizonyos, hogy a jégnek az a természete, hogy annál jobban olvad, mentői jobban éri a napnak tüze. És roppant hamar elolvad. A jégtáncok alkalmával fakadt heves érzések is mi hamar elolvadnak, lehűlnek. Mondjuk, hogy vannak jégvermek, melyeket tele raknak jéggel. De mikorára elérkezik az idő, hogy azt fel is használják: a jégkamara üres. Elolvadt, elpárolgott abból a tartalma, mint a kámfor. A jégtáncok alkalmával is, tele de tele leszen a szív kamarája érzésekkel, vallomásokkal. De mire eljő a nyár, elolvad az ... elmúlik, mint a lidérctüz, mely egyszer fellobog, hogy csalódásba ejtsen... aztán örökre kialszik. A táncot átvitt értelemben is használják: A magyar ember azt mondja, ha valakivel baja akad, hogy: no — Majd meg táncoltatlak én! A diák-ember például a tanárát vizsgálatok alkalmával valójában táncmesternek tekinti... Azt mondja verejtékezve a vizsgálat, vagy egy- egy szurkos óra után... — Ez ugyan jól megtáncoltatott. Van családi tánc is. Bizony ez elég szomorú tánc. No de’ iszen mit is beszélek én most más táncról, mint arról, melyre már alig várakoznak a mi — szépeink, a mi táncosaink.
