Magyar Földmivelö, 1912 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1912-06-30 / 26. szám
MAGYAR FÖLDMIVELŐ 3 B ■ VASÁRNAP. BB Egymással és — egymás nélkül... Irta: Bodnár Gáspár. III. A régi és — az uj gazda !* A régi régi és uj- friss cseléd. A ki ezt a dolgokat és fogalmakat ma megérti és érzi is! Hát bizony sokat ért. És még többet érez. Hanem hát sok prédikáció helyett inkább for- doljunk be a régi gazdának, már mint Andris gazdának a — portájára. — Ez is máskép volt mikor a Gyuri itt—vó’t. Hümmögi a gazda. És nagyot sóhajt, hogy a közelben lim-lomoló asszonyfelesége szinte felvetette kendős fejét. És olyat rántott azon, már mint a kendőjén, hogy menten vállaira omlott. Már mint a kendője. — A Daru szőre se’ olyan fényes. A sertések sem híznak. Megy itt minden, ahogy nem kell menni. Visszafelé. Az asszony feleség még mindig figyelemben állott, állott. És csudaképpen nem szólott az embernek. Csak úgy csendesen — sejtelmesen súgta maga-magának. — Nem tud nála nélkül lenni. A’ mán bizonyos. — Tyü teringettét, kiált fel most már a gazda, ez a jószág is nyakig gázol a szénában. így van a’, mikor a hű cselédet elűzik a háztól. — Hát ki űzte el, szólalt meg most asszony felesége, mint ahogyan hajdan-régen a kakas szólalt meg, mikor Péter megtagadta — mesterét. Hát ki űzte el ? szólott megin’ az asszony és kezét a csípejére helyezte, az ember elé állott. Már pedig, mikor ez az asszony a kezét a csípejére teszi: akkor fele se’ tréfa. Akkor... oh akkor... — Hát nem a gazda űzte el a jó, a hűséges cselédjét. — De nem ám ! — És ezt a tagadást jó lélekkel lehet kimondani istenfélő embernek ? Hát ki űzte el ? Mi űztük el? — Körülbelül... — Körülbelül? Belülkörül? Hm! Hát ha a gazda csak egyetlen fejbólintással mutatta volna, hogy hát... (Itt nagyot nyel az asszony.) Hogy hát... no hát... az ördög űzi el... nem a gazda. Ha csak egyetlen mosolygással... Erre a szóra aztán felpattant a gazda. — Hát nem mosolyogtam? Hát csak nem teszem csúffá pityergéssel, nevetéssel a gazdát az emberben. Hát neki nem volt elég az én mosolygásom ? — Oh, hagyja el az ilyen ember. — Milyen ember? — A ki még mosolyogni se’ tud. — Hát mosolygok... nesze... hát mosolygok. — A gazda széthúzta a száját egész a végső határig. És még hangokat, nevető hangokat is hallatott. — Keserves nevetés, mondja az asszony. Olyan keserves nevetés... És magára hagyja a gazdát. Menvén, lépegetvén azonban, csak mondogatja... — Bizony hogy nem tud nélküle lenni... Vájjon Gyuri mit csinál? Hej, tudom hogy az is dörömböl. Ácsingózik vissza ... vissza... Mer’ nem tudnak már egymás nélkül élni. És úgy is volt. A gazda, a régi gazda, már mint András gazda nem is fogadott Gyuri helyébe mást. Senkit sem fogadott. Majd magad uram, ha szolgád — nincs. Akkor tehát, mikor ezeket a más állapotokat, ezeket a bajokat sujkolta, hántorgatta, maga-maga ellen beszélt. Maga-magát vádolta. A Daruért. Meg a jószágért. Meg a szinjó szénáért, amiben — a jószágok gázoltak. ❖ Az uj gazda udvarán meg találunk egy elégedetlen, zúgolódó uj cselédet. Már mint a... Gyuri — legényt... Ott lim-lomol a gazdaságban. Botlik-csetlik. Itt felrúg egy földön heverő deszka darabot. Amott átugrik valami tócsát. Szidja a jószágot, kisebbíti a takarmányt. — Hát még ezt is gazdának hívják? Gazda nevet érdemel — az ilyen gazda? — Már az igaz, hogy nincs olyan gazda hét vármegyében, mint az enyém volt. A jó Isten is annak teremtette. Hívják fröstökre. Csak legalább ne hinának. Inkább fröstök nélkül maradna. Még ez is fröstök. No ’iszen, már az igaz, hogy nagyot fordult velem a világ. De még milyet. Úgy látszik én is megfordultam benne. És a szive ketyegett, akár egy óra. Az ajka mozgott, mint a velélő. Mikor hang se jött a szájára, benn a lelke akkor is beszélt. Akkor is szólott hozzá: — Hát miér’ hogy nem mondották, csak egyetlen egy szóval is: Maradj Gyurka. Hát miér’ hogy nem találta meg a dolog fonalát, elejét és végét az a szép liliom, a kit ringatott. Karjain hordozott? Itt aztán ő is nagyot sóhajtott. Nyárfa levél nem sóhajt úgy, mikor erős szél fu. Erdők fái nem zsonganak úgy, mint a hogyan zsonganak az érzések az ő lelkében. A patak malma nem hajtja úgy a malom kerekét, a hogyan őt hajtja a vágyódása. Reggeltől estig. Öreg estétől-hasadó reggelig. Most is a malomba küldik. Nem volt még ott, mióta az uj gazdánál van. És kivel fog ott találkozni ? Más mégis... a találkozás. Szörnyű az! Más az! Egymással — és egymás nélkül. Rettenetes az! ... És ment... csendesen, ballagva ment a Gyurka legény a malom felé... Az a malmos patak választotta el a falut-falutól. A régi gazdát, az újtól. Mintha csak a szivük közt szaladt volna most az a patak. Mintha csak a faluval, a lelkűket is elválasztaná az a... rohanó patak. A szekeret, melyen az őrleni való van előre küldötte — az ostoros fjuval. Ő meg ment... ballagott gyalog. Csendesen. Gondba — búba ereszkedve. * Egyszer csak útjában egy fehér alak tűnik eléje. Mintha abból a kemény országutból egy liliomszál nőtt volna ki elejébe. Hirtelen. Tüneményesen. Csudásan. Talán tündér keze hozta oda. Talán az égből hullott eléje. Ő bizony nem igen tudta.
