Magyar Földmivelö, 1912 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1912-06-16 / 24. szám
4 MAGYAR FÖLDMIVELŐ Tökéletlen- Eddig la, ha a Magyar Gazdaszövetség munkás- segf. ságáról, törekvéseiről és igazán országos jelentőségű működéséről volt szó, mindig felütötte fejét az a kifogás, hogy a kisbirtokosok, földmivelők háttérbe vannak szorítva. Hogy az a nagy urak, a nagy gazdák szövetkezete. És igy tovább. Eljutottunk már odáig, hogy igenis a Gazdaszövetség egységes, a gazdavilág teljes összpontositója. Ahol megtalálhatja a maga helyét, jogát, kívánságát a gazdavilág, ha igy lehet mondani, minden tagozata. Ekkor meg éppen az a szövetség, a Kisbirtokosok szövetsége tökéletlenkedik, hogy hát ime... mégis csak az a hatalmas... éppen azért hatalmas, mert az egységben, az összetartásban, az egyetemességben lelte meg erejét... hogy hát ez az Országos Gazda szövetség lekicsinyl! és eltemetni akarja a kis gazdák törekvéseit. Hát mivel ? Hát hogyan ? Hát mivel biztosítja? Vagy már előre hirdeti, hogy bontó, zavart okozó börzönkedéseivel éppen annak állja útját, a mit kíván, a miért panaszkodik. Tökéletlenség bizony ez. És nem más. Az a viszketegség. Az a külön válni akarás, a mivel egyesek érdekét, igazán egyesekét akarja megmenteni, akarná fentar- tani. Hát iszen ott lehetnek, ott legyenek a kis gazdák a siófoki gyűlésen. És látni, tapasztalni fogják, mily kellemesen csalódnak. Természetes, hogy ennek a siófoki gyűlésnek nem az a célja, sem az a hivatása, hogy ott holmi nyers, éretlen nemzetközi törekvéseknek utat engedjenek. Ott építeni akarnak és nem rombolni. Ott komolyan akarnak dolgozni és nem tüntetéseket rendezni. Ott hazai, nemzeti, szociális, komoly törekvésekről lesz szó és nem pártok érdekeiről és törekvésekről. Tökéletlenség bizony... még a legőszintébb, a legkézzelfoghatóbb egyesülési és megértési törekvések elé már eleve is... gáncsokat lökdösni. ^ Mit tud a kis bojtár? Csamangó Illés bojtár a csegöldi földeken. Könnyű, gondtalan élet a dolga. Legelteti nyáját, fújja furulyáját a bu nélkül éli világát. A minapában azonban sorra került. Beidézték a rendőrségre, kihallgatásra valami tilalomban. — Hogy hívnak ? — Engöm Illésnek. — A neved kérdem. — Csamangó Illés. — Hol születtél ? — Nem tudom! — Hány éves vagy ? — Azt se tudom ! — Kik voltak a szüleid ? — Tudja a jó Isten! Furulyázni tudok én csak, ins- tálom alásan! — Felelte a szorult helyzetbe jutott legény. — Egyebet semmit se tudsz? — Még azt is, hogy mennyi börgét Iegeltetök. De mán többet aztán nem tudok semmit. Mi a katona? A katona egy anyaszülte, doctor megvizsgálta, frajter megnyirta, káplár megszidta, prófuntot majszoló, mezőket hajszoló, 6 krajcárt faszoló, szerszámot pucoló, paraszttal truccoló, szakácsnékért bomló, pritsre gyakran omló, dicsőségre, kaszárnyasurolásra s végre valahára obsit megkapásra termett istenteremtette. ■ ■ VASÁRNAP. B B Egymással és — egymás nélkül... Irta: Bodnár Gáspár. I. A gazda kedvetlen. A réten levágva a fü. Az eső pedig napokig hull — a magas menyekből. Első nap a fejét vakarja. Másnap hajszálat lél már a levesben. A harmadik nap zömmög, hogy dolog- talan, ölbe tett kezekkel lopja a napot cselédsége ... Most aztán Gyuri, a hűséges, a jó bolond, a mindenes, a hosszú éveken át mindig más portájára készülő, de mindig a gazda udvarán maradó hü szolgalegény asz’mondi: — Meges rám következik. Rajtam a sor. Már úgy néz rám a gazdám, mintha a szemében éles tüskék vó’nának. Vagy akár fénylő vasvillák. És szentigazán rákerül a sor. Elsőben a hosszú prédikációk. Aztán a hibák és kifogások létániája. Egy kis szünet. De csak azért, hogy vihar verje fel. — Régen tudom, látom, hogy más portájára kacsintgatsz. — Hát ha nézi a gazdám, látja is. — Látom hát. És teszek róla, hogy ne csak lássam. t — Hát tegyen! — Tessék? Pakolj akár mindjárt. Ebben a szempillantásban. — Az a legkönnyebb. Más háza táján is van munka. Kenyér. Tisztesség. Embörség. Nem csak a Virág András házánál. — Hát keresd! — Mög is találom. — Hát találd. — Mán mög is találtam. — Tudtam. Tudom én azt. Most aztán parancsolom, hogy pakolj. Pusztulj. A házamból. A szemem elől. Gyuri legény meg elnémult, akár a nagypénteki harang. Ott állott, mint a harangláb. Némán, szótlanul. Körülhordozta szemét, tekintetét az égen. Borult volt az, mint a barna éjszaka. És vigasz- talatlan. — Most hát menni köll. Elszakadt — a húr. Elódódott a kötél. Menni kell. És állott . .. állott ott tovább . . . csak tovább. Mintha lábát valami gyökér fogná. Tartaná erősen. Erősebben, mint gondolta. De még milyen erősen. A gazda meg lépegetett tovább . .. tovább, mint a komor bika. Olyan nehéz volt a járása, mintha buzogányból lenne a lába. És olyan a nézése, mintha tolvajra lesne. A Virágék házában meg növekedik egy szép liliomszál. Mer’ fehér az arca, a kipattanó lelke, akár a liliom. Fekete a szeme, mint a bogárka, levelén a liliomnak. És karcsú a dereka is, mint a szellőtől hajlongó virágszál. — ’Des anyám, lelkem, mit láttam? — Mit láttál édes jányom. — A Gyurka készülődik.
