Magyar Földmivelö, 1912 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1912-01-21 / 3. szám
4 MAGYAR FÖLDMIVELÖ M m TELI KIS MESÉK. A hős leány. H GAZBAK VILÁGA. H ómra Miért maradt meg a magyar magyarnak? Nagyapó a kandallóénál, 5si karos székében ül. A tűz vigan pattog, az unokák szerteszét játszanak. A postás kopogtat. Asztalra teszi az újságot. — Itt van a »Téli Esték« — kiáltja a legnagyob- bik fiú. A gyermekek mindnyájan a nagyapó köré telepednek. Az öreg felteszi pápaszemét, a szobában néma csend lesz. Nagyapó olvas. — Akkor történt, mikor a mi édes hazánkat nagy veszedelem fenyegette. Puskát, kardot fogott minden ember, aki csak tehette, mert veszedelemben volt a haza. Az ellenség bejárta katonáival a városokat és falvakat s ha észrevette, hogy valaki hazáját nagyon szereti, sőt azért kész meghalni is — azt az embert elhurcolta, börtönbe vetette és sokszor meg is ölte. Ilonkának az apja is harcolt a hazáért. Aztán visszajött övéi közé, de sokáig bujdosnia kellett még saját házában is, mert nem tudhatták, mikor jön az ellenség érte. És csakugyan jött. A házat katonák vették körül, aztán két fegyveres ember felszólította Ilonka apját, hogy szedje össze magát, mert viszik messzire — a börtönbe. Ilonka leborult a katonák előtt és sírva kérte őket. — Hadd menjen ő is az apjával, hiszen nem tud ő nélkü le élni. A síró leányt azonban félre lökték a durva katonák és apját irgalmatlanul elvitték. Ilonka most egy pillanat alatt elhatározta, hogy követi apját. Titokban a kocsi után szaladt. Szaladt-szaladt, hogy a lelkét is majd kilehelte. Mikor éjjelre egy faluba értek, nemsokára Ilonka is ott termett. Titkon belopódzott apjához, kendőjét szépen apja feje alá tette, csókolta és igy altatta el. Mikor virradni kezdett és sejtette, hogy a katonák is felébrednek eltávozott és elbújt. Kora reggel megint megindult a kocsi, Ilonka ismét szaladt... szaladt egész a börtönig. Itt nem eresztették többé be. A leány nem esett kétségbe. Járt nagy urakhoz, kért, könyörgött. Egyszer, mikor egy nagy úrhoz ment, nem talált otthon senkit, csak annak a nagy urnák a leányát, a ki éppen olyan idős volt. mint Ilonka. Átölelte, kezeit csókolta és úgy kérte : esedezzék a papánál, hogy ő a börtönbe bejuthasson. Éppen e pillanatban lépett be a nagy ur. Hallgatta a két leány beszédét és veszi észre, hogy mind a két gyermek zokogásban tör ki. — Apám, szólott a nagy ur leánya — mikor apját megpillantó, engedd, meg hogy én ezt a leánykát a börtönbe elvezessem. Az apa szive megesett... Szótlanul állott a gyermek előtt. — Látod apukám, mondotta a nagy ur leánya, téged is elfoghatnak egyszer. És én is úgy szaladnék ám utánad, mint Ilonka. És milyen jól esnék nekem, ha volna valaki a nagy urak közt, aki megkönyörülne rajtam. A nagy ur vendégelte Ilonkát és mikor a leány már remegve várta, hogy mikor léphet apja börtőrtönébe, ime belép a fogoly apa. Ilonka nagyot kiáltott örömében, aztán odaborul édes apja keblére. — Apám, mondá, édes apám, te ártatlan vagy, téged a jó Isten meg fog segíteni. És meg is segítette. A hadi törvényszék csakhamar felmentette, a börtönből kiszabadult és haza ment.. . Néma csend követte a nagyapó felolvasását... A Pista flu csak nézett, nézett a nagyapóra, de a leánykának szemei megteltek könnyel. Aztán igy szólott: — Én is úgy tennék, mint Ilonka tett. Mester. Volt nekünk egy népszerű iró-emberünk: Vas Gereben-nek irta nevét. Vagyis nem jól mondom, meg van ma is, mert él az ő neve, lelke, esze, műveiben, melyeket — őszinte igazán bévallom nektek — estenden, mikor elfáradtam, naponkint olvasgatok. Hej, csak ti is olvasgathatnátok, be gyönyörűen, be ízletesen beszél, ir az a ti eszetek járása szerint. Nem hiába dicsekszik ő-kegyelme maga-magának, hogy az Isten méltónak tartotta fölvenni azon választottak közé, kik e szép virágnak, a magyarnyelv és néperkölcsnek illatát megérzik. De hát — hogy soromra térjek — sokat irt ő, nagy, vastag könyveket; bajos a hozzáférés. Azért igy hébe-hóba böngészek én az ő Írásai közül nektek való dolgokat, mert bizony megérdemli, hogy szinméz folyású beszédjét megértsétek. Hát a többi közt azt gerebléli ki a már eml - tett iró-emberünk, hogy hát mi volt legyen főbenjáró oka annak, hogy a magyar magyar maradt. Nemde érdemes ez a felvetett kérdés a meggondolásra? Bizony, hogy érdemes. Hallgassátok hát, miként felel erre az ő esze- járása, szorgos figyelésü pennája. — Sokan — igy ir ő kegyelme — rövid észszel a csudák titkában keresik annyi vész közt való fönmaradásunknak okát: pedig — úgymond — azon titok: népünknek az egyszerűség erkölcséhez való álhatatossága, mely nem engedi, hogy a mam- monért (pénz, kincs, vagyon és a többi) szolga kívánjon lenni. Továbbá, a kegyeletes ragaszkodás őseink földjéhez, honnét nem áhítozik kaliforniai vándorlásokra. A múlthoz való hűség, hogy azt példátlan szívóssággal védeni képes, a lelkesülés, melylyel a legutolsó bojtár is dicsekedve vallja magát magyarnak; a keleti képes beszéd, melyből az iróember is, mint eredi forrásból merit; és a tudós nem a népnek, hanem a nép ajkáról bizonyít : ezeknek összege ami eddigi létezésünknek összege és jövendőnknek titka. Hallgasd meg a nyelvet, mit a gyöpön az anya nyelvével szopott be, — van-e egy szó, mit elcsavart volna, hogy a nyelvész tűvel, ollóval és árral volna kénytelen az atyafiságát mégis kutatni. Nyelvünket, ezt a drága kincset, meg nem tudtuk őrizni a városoknak falai közt. A falusi (pusztai) nép ajkán szüzén őrizte meg a Gondviselés és himporát sem szellő, sem a vihar nem tudta leverni. Hej, még a költő is megsüvegelné a puszták fiát, mikor azt a szép gondolatot meghallja: Ha fölnézek a csillagos égre, Azt gondolom, nézek a babám szemébe, Vagy a babám szeme ment oda csillagnak, Vagy az ő szemében csillagok ragyognak! Aztán, hogy miért maradt a magyar magyarnak, tovább igy folytatja . . . Mert törvénye a tízparancsolat, azaz: emberiség; szerződése a kézadás; bölcsessége a példaszó, melyet
