Magyar Földmivelö, 1912 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1912-01-21 / 3. szám
MAGYAR FÖLDMIVELŐ 3 ■ ■ VASÁRNAP, a a E?53 gsa EH Egy kis csevegés a táncról. — Szabadon előadta a (szatmár) németi polgári társaskör farsangi estélyén — Bodnár Gáapár. Nézzük csak, figyeljük meg a magyar tánctermet. De még inkább a szabadteret. Mikor az ifjúságot nem a feszes előkészítés, de az a csudálatos villanyfolyam járja át, löki meg, melynek ellenállani a vas idegek se’ bírnak. Tánc ez. Az élet tánca. Olyan lánc, melyre még a csillagok is lekivánkoznak, le is szaladnak az égről. Előttem a táncos pár. Olyan a mozgásuk, mint a lebegő szellő Epedő. Mily gyöngéden fogja át a leány liliom termetét az a fiatal ember. így csak a virágot tarthatjuk kezeink közt. Kíméletesen, gyöngéden. Olykor néma, ábrándos sóhajtással, másik percben boldogságos, de tisztes hevülettel. Csak egy, két szó hangzik. ’Iszen itt más nyelven beszélnek. A szem, a tekintet, a lüktető vér — dróttalan táviratának beszédével. Beszélnek az epedő, a villogó, a tűzben égő szemekkel. És ha a férfiút megkapja végre az indulat heve... és teste, — testének idege, lelke, lelkének zajlása, indulata, felkorbácsolt szenvedélye tengerhullámként — vi- harzani kezd; akkor egy kis időre maga mellett hagyja kedves táncosnéját. És ő egyedül száll bajnoki táncra. És rengeti a földet. Kitől tanulta ez a nép ezt a mozgásban rejlő, gyönyörben ringató arányosságot, ritmikát, harmóniát.. ? Ki tanította reá ? Táncmester nem! És ha igen. Ki volt az első táncmestere? Ki tudná ezt megmondani? Amint legszebb, legeredetibb dalaira nem tanította senki, csak az anyaföld szerelme. Csak a nemzet buja, öröme, fájdalma, diadalai és a szülőföld édessége. És dalában is a művészet harmóniája rezeg. Az eredetiség bája és zománca. Érzés és gondolat hullámzik. De még hogy hullámzik, ügy a táncát is örökölte ez a nép. Az ős forrásokban fü- rösztötte lelkét, idegeit és izmait. Annak finom hajlamával, készségével születik. Csiráját hordozza tagjaiban. A fecske síihanását. A szellő suhogását. A viharnak orgonáját, az erdők fáinak hajlongásáf, a folyó folyásának ritmikáját. Egy hires franczia látván, megérezvén a magyar táncot igy nyilatkozott: — A ki a magyar nép táncát látja, lehetetlen, hogy meg ne szeresse ezt a népet. E népnek ah, melynek nincs édesebb a táncnál. Megfagyott... ... Azért fáj az ember, a magyar ember lelke, mikor veszi észre, hogy már a magyar tánc is beleolvad, beleszál, beleszecesziózik — a nemzetközi táncba. Ebbe a megnevezhetlen, izés, mis-más istennyila kacskaringásba. Iszen nem csak mi, de a müveit világ mondja, hogy szép a magyar táncz. Változataiban oly gazdag, a minő egyetlen népé sem. Persze, hogy érteni kell hozzá. Hogy ne mondjam, egyenesen születni kell reá. A magyar tánc nem ugrándozás. A magyar csárdás nem a bakugrások zűrzavara. A magyar csárdás egyéni magyar tánc. Magyar lélek, magyar érzés. Magyar egyéniség. Különben a legszebb magyar tánc is komikus boszorkány tánccá válik. Mert még a boszorkány táncok ma se múltak el. A magyar láncok, a régi szép magyar táncok, melyekben annyi szinmagyar érzés, elem, vonás, lendület — volt — tünedez- nek a divatos táncrendek sorában. A körmagyar már már fehérholló számba megy. — A régi-régi »palotás«-ró\, ki beszél ma ? A hires magyar szólók, a melyek a legbeszédesebb magyar tánc, már csak ritkaságok. A régi-régi magyar táucmesterek őrzik még — a magyar táncok múzeumában. Apáink szépen táncolták a »lengyelkét« is. Ma már mazurka járja. Mindössze a csárdás maradt meg. De tudja Isten, bár él, de ez sem a régi már... Inkább neki vadult ká- poszta-tipró tánccá vedlett ez már sokaknál. Meg afféle szecesziós boszton. Mintha csak a táncot is germanizálni akarnák, elné- metesiteni mint édesen csengő bongó magyar nyelvünket. A cigány szakadtig huzza a limonádés kerin- gőket, polkákat, polkamazurt, gyorspolkát, krájc (kreutz) polkát és efféle sok idegen istennnyilát... Ám, a kinek kedve, meg Ízlése van hozzá ilyenkor tessék németül forogni, idegenül keringeni, de a csárdásnak adassék meg a magáé, mint ezen a magyar földön a szépségével is, a kecsességével is, a daliás mi voltával is és főkép nemzeti mivoltával minden idők táncának. Hogy szoktak faluhelyen számolni? Faluról jött be Misi és gazdája az ipariskolába küldé. — No flam, mondja neki a tanító, tudsz-e számolni ? — De tudok ám, tanító ur! — Jöjj hát ki a táblához és ird fel nekem, hogy . . . — Jaj, tanító ur — szól megijdeve Misi — faluhelyen nem igy szoktak számolni! — Hát hogy ? — Hát-Hát úgy né, az ujjunkon — hebegé Misi.
