Magyar Földmivelö, 1912 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1912-01-14 / 2. szám
MAGYAR FÖLDMIYELŐ 3 ■ a vasárnap, m a on aa m Szegény fiú dala. Betörődöra mostoha soromba. Zúgolódva soha se’ vétettem. S koldusabbnak születhettem volna : Szegény vagyok — da gazdag a lelkem. Szeretteim itt feledtek árván, Véd az Isten, kit atyámnak mondok. Éberen és nyugovóra szállván : Szegény vagyok — s azonfelül boldog. Visszahőköl a viharok árja, Hogyha már a közelembe’ volt is .. Mit raboljon attól, aki árva 1 Visszaadja — amit elrabolt is! Magnat- Bálint. Egy kis csevegés a táncról. — Szabadon előadta a (szat- már) németi polgári társkör farsangi estél odnár Gáspár. ►. c érzete, tehát maga a tánc — az emberrel születik. Akár a lábbal, a kézzel, az izmokkal — a mozgás. A szemmel a látás. A füllel a hallás. A szívvel az érzés. A vágyakozás. Az értelemmel az akarás. A mozgás első jelensége az életnek. A gyermek csecsemő mosolyog, már születésének első heteiben. Azt mondják a mamák, a testvérkék ugyanis, hogy — az angyalokkal társalog. Pedig az az első, édesen kedves mosoly, semmi más — mint az izmok mozgása. Az arcizmok első tánciskolája. Annyi bizonyos, hogy a táncra is születni kell. Akár a költészetre. Akár a zenére. Akár az érzéssel, való dalolásra. A tánckedv jelentkezik már — a gyermekkor hajnalán. Úgyszólván a rügy s a bimbódzás korszakában. Nem látjuk-e, hogy az a kis gyermek, a ki édes anyja térdein alig emelkedett járásra, mikor még gyenge lábai alig de alig bírják meg kis testüknek súlyát — már táncol. De még milyen ennivaló, csókolni való módon tánczol (De azért ne engedjük ám meg — köztünk legyen mondva — hogy azt a kis babát minden jövevény, vagy házi ismerős összevissza nyalja.) Ha az a gyermek muzsikát hall, tehát rithmust, ütemet, dalt, szivet fogót, táncra indítót: tipegni-to- pogni kezd. Lengeti kis testét, mint a bimbós ágacskát a szellő. Szemecskéje kigyul, arca kipirul. Mosolyog. És Iiigyjék meg nekem, hogy az ilyen csepp jószág táncainál nincs a kerek világon elragadóbb, természetesebb muzsikafa, mint az édes anya gőgi- cselő, édes danája. Mikor igy dédelgeti, igy ringatja gyermekéi: — Tánci, lánci, kis babuska, csak tánci! Olyan ez a jelenség a táncban, mint az imádságban, mikor az édes anyja igy beszél gyermekének: — Kis kezedet összetéve, imádkozzál szépen édes gyermekem. Meri hiszen, maga a tánc mozgása, képessége, vágyakozása, a maga eszményében, tisztaságában Isten ajándéka. Istennek tetsző cselekedet. Az embernek meg kiváló virtusa. Innen a magyar közmondás : Nincs édesebb a táncnál. Dávid király, a nagy zsoltáros, Isten iránt való hevületében maga is annyira felbuzdult, annyira nem birt magával, hogy a frigyszekrény előtt táncra kerekedett. És muzsikált, hegedült is mellé. Meg is maradt emléke Ma is mondjuk : Elhegedülte azt szent Dávid. A tánc tehát lélektanilag valóságos velünk született ösztön. Ösztön, melyet nevelni, fejleszteni lehet a szép, a nemes, a magasztos felé. Ösztön, mely művészetté olvadhat. Ösztön, mely elemeit magából az életből meríti. És harmonikus testi és lelki je- enséggé olvasztja — az örömök, a bánatok, kifejezések és odáig, még a gyűlölet anyagából is. Olvastam, hogy régi világ rabszolgái, a meztelen testen elszenvedett korbácsütések után — egyszerre ki- vidultak. És táncra kerekedtek. Az a boldogtalan néger, a kinek a szabadságról fogalma sincs, sőt maguk a szerencsétlen rabok is... a sötét zárkákban... táncra perdülnek. Muzsikájuk a saját füttyök. Vagy mint a rabnak a tücsök és leghűségesebb barátjuknak — a kis egérkének cincogása. * * * Nincs nép, mert minden nemzet, minden nép emberek társasága, mely nemzetnek népnek meg ne lenne a maga sajátos, jellegzetes tánca. A lánc a nemzet vérmérsékletének, egész egyéniségének. hagyományának, örömének, bubánata. Az egész kedélyi életének, még gyengeségeinek is kifejezője. A magyar-tánc meg éppen az. Nemzeti tud Zivatarban.
