Magyar Földmivelö, 1911 (14. évfolyam, 1-43. szám)

1911-04-02 / 13. szám

4

MAGYAR FÖLDMIVELÓ

De meg is segítette a jó Isten. A kis ház helyén immár a nagy kőépület. Gyermekeit is nevelteti. A legnagyobbik leánya meg azt mondják, hogy tanitóné lesz. Mivel hogy — az apácák nevelik a városban.

A múlt esztendőben történt azonban a Passziós Péter esete.

— Gyújtson szivarra bátyám uram, mondok. Szívesen kínáltam, mert engen nagyon, de nagyon érdekelt ám — Passziós Péter esete.

Bátyám uram meghengergette a szivart két érdes tenyere között. Aztán rám sandított okos, nagy tekintetével és beszélni kezdett.

*

* *

— A nagy hét, a szentséges nagy hét következett. Akkor már a kőházban lakott ám Passziós Péter.

Annak idejében és módja szerint, kántor uram tiszteletét teszi hát Passziós Péter gazdánál. Mert hogy hát gazda lenne ő ma is, vagy valami. Annyi bizonyos, ha mindjárt nagy, magas kőházban lakik is.

— Persze, hogy gazda. Iszen Magyarországon büszkés, de dicsőséges dolog gazdának lenni.

— Nem úgy van? — instálom.

— Bizony, hogy úgy van — gazda uram.

Láttam, hogy jól esik bátyám uramnak a

titulus. Mer’ lelket is adtam a szónak erősebb kiejtésemmel.

— Kántor uram tehát, a tisztesség megadása után felkérte Passziós Péter gazdát. Hogy hát, mint hajdan, úgy most is: énekelné el szép rigó hangján Péter apostol mondókáját. Az az, neki legyen mérve: énekét.

— No és? Mi történik?

— Rendbe-sorba jön instállom. Korom uram ugyanis, kántor uram végtelen elbámulására, amúgy dacosan — urason csapta félre a fejét. És amúgy rangosán vetette oda kántor uramnak, hogy hát . . . az hajdan megjárta. Régen is vó’t. Tán nem is vó’t. De most már keressen kántor uram más Pétert apostolnak. Miér’, mert azér, hogy nekie, már mint Korom Péter uramnak . . . elég vó’t. Kántor uram ippeg, hogy sóbálványnyá nem meredt. Szólni akar. De veszi észre, hogy ő megnémult. Már, mint kántor uram. Hogy ugyanis nála korábban megérkezett a nagypéntek, mint a toronyba. A harangokhoz. Mer az ő hangja immár elnémult, mint ahogyan nagypénteken elnémulnak a harangok.

— Nem csudálkozom rajta, bátyám uram. Egy cseppet se’ csudálkozom rajta. Szólottám helyben- hagyólag.

— Nem úgy van? — instállom.

— Egészen úgy vagyon, bátyám uram.

— Nem is szólhatott tehát se jót, se rosszat Se erre, se amarra. Hanem elnémultan fordutt ki a kőházból. Csak otthon kezdett kántor uram mekegni. De se a felesége, se a próbára összegyü- lekezelt kántus nem értette, hogy mi légyen a teksztus. Csak annyit mondhatott, erőnek erejével mondhatta azt is, hogy hát . . .

— Péter . . . Péter . . . Meg—ta—gad —ta.

De hogy miér’ Péter, mit tagadott meg? Miért tagadta meg? Annak erányában mi egyelőre ámulatban maradtunk. Csak mikor már Péter apostol után járt kántor uram . . . akkor kaptunk észbe. Akko' világosodott előttünk, hogy hát Passziós Péter uram . . . megtagadta a Krisztust. Akár annak idejében az igazi Péter. A ki azt hajtogatta, hogy hát . . . nem is vó’t Krisztussal. Nem is ismerte Krisztust.

— Nem úgy van? — instállom?

— Egészen úgy van, bátyám uram.

— Hát hogy hogy nem . . . Passziós Péternek hire-esete szétszaladt az egész faluban. És mindenki csak azt fuja, hogy hát Krisztus-tagadásu lőtt. Nem érdemli meg a nevét. Ne merjen a templomba lépni. Be ne tegye a lábát. Miér’, mer azér’, hogy ott többé nincs helye a Krisztus tagadónak. Es mikoron eljött a passzió ideje . . . úgy virágvasárnapra . . . más Péter fújta a Péter apostol énekét. Fújta, mint a fiatal rigó, mikor az öreg rigó belefárad a maga énekébe. Az uj Péter fiatal ember volt instállom. Szép szál legény, akár egy fenyőfa az erdőben. A hangja is olyan volt, mint az erdő rigójáé. Ezt minden embörfia elismerte.

Ekkor már elértünk utunk közepére. A »Veres« kocsmába. Mivel hogy veresre van festve ez a kocsma. Azért nevezték igy. És arról nevezetes, hogy hát éppen fele útja a városba vezető országúinak. Itt megszállunk. Etetünk, mondotta bátyám uram. Magam se bántam. De előre megkértem, hogy hát Passziós Péter esetét nekem tovább beszélje ám. Velem ebédel s azonközben tovább mondhatja. Miér’, mer’ kegyetlen módon érdekel.

— Igen instálom, tovább is van még. De még milyen tovább. Hát mondom majd.

(Folytatjuk.)

Az olcsó cipő.

A szegedi hetivásáros napon betért egy vevő az egyik cipőkereskedőhöz. Kiválaszt, egy pár cipőt, amelyet jónak talál.

— Aztán mennyiért adja“? — kérdi.

— Huszonnégy korona.

— Drága.

— Pedig én olcsóbban nem adhatom, a gazdám pedig odaát van a kávéházban . . .

— No majd elintézem vele. Régi jó ismerőse vagyok.

A vevő felhúzza a cipőt és átmegy a kávéházba, ott

megkeresi a bolt tulajdonosát.

— Nézd csak ezt a cipőt . . .

— Hát aztán mit látok rajta . , .

— Most vettem benn a városban. Nálad bizony nincs ilyen jó cipő.

A cipész dühbe jön.

— Nálam ? Kicsit különbet kaptál volna.

— Pedig ez huszonnégy korona . . .

— Nálam megkapod tizennégy koronáért.

— Nem hiszem . . .

— Becsületemre mondom. Akár tiz párt is.

— Akkor jó! Szavadon foglak. Itt a tizennégy korona A cipőt most vettem az üzletedben, de a segéd nem akarta ideadni huszonnégy koronán alul . . .

A mester mit tehetett: Savanyu arccal zsebrevágta a tizennégy koronát.

Jó vasragasztó vaspor nélkül a következő alkatrészekből áll: Barnakő 52. cinkfehér 25, bóris 5 rész. Ezeket az alkatrészeket vizüveggel keverik össze s azonnal használják. A lassan megszáradt ragasz aztán a legnagyobb hőségben sem olvad.