Magyar Földmivelö, 1911 (14. évfolyam, 1-43. szám)
1911-10-22 / 42-43. szám
MAGYAR FÖLDMIVELÖ 11 — Exellenciás uram. Az erdőből kipusztithat- juk a fákat. Talán még a Szamosból is kimeríthetjük a vizet. A kanyargós Tiszából elhordhatjuk a kavicsot — de a zálogházakból lehetetlen üres házakat csinálni. Ez lehetetlen. — A püspök mondja, hogy lehetséges. — Akarni — akarhatja a püspök. De meg nem teheti . . . — A püspök akarja. És meg is teszi. Száz szónak is egy a vége. A püspök megegyezik a kapitánnyal, hogy ez (már t. i. a kapitány) lelkiismeretesen kipuhatolja azon igazi szegényeket, akik párnájukat, házi eszközeiket és egyáltalán a szükséges, a nélkülözhetlen, de nem a fényüzési, luxus tárgyakat — a zálogházba csapták be. A kapitány vakarja a fejét. Oh, ő már igazán jól ismeri —- a valódi szegényeket. A minta szegényeket. A szerény, a titkos szegényeket. Meg a nyil- vánosokat is. Hát. uramfia, mi leszen itt? A puhatolás még folyik. Oh, nem is olyan nehéz dolog ez a munka, mint gondoljuk. Csak egy billentyűt kell megérinteni. Csak egyetlen szót kiröpiteni. Csak egyetlen egyszer kell a dobot gyöngéden megérinteni. ’lszen ezrek és ezrek suttogják, hogy az öreg püspök a zálogházban volt. Mit keresett, mit akart abban a zálogházban? Csak nem az aranyláncos keresztjét csapta be. Csak nem a gyémántos gyűrűjét hagyta ott? Hát mit keresett? A szegényeket! Karácsony táján. A zálogos szegényeket. Szegények mindig vannak. De főleg ebben a nehéz, ebben a küzdelmes, ebben az alkoholos világban rengeteg sokan vannak. Nem akarom részletesen leírni, mi küzdelmébe kerül vala főkapitánynak, mig a lisztát összeállítja. — Lehetetlen! — Mondtam, hogy lehetetlen. — Hát ő akarta. Most lássa . . . És elviszi az öreg püspökhöz a lisztát. Mosolyogva teszi le az asztalára. És olyan éldelve nézi- lesi az öreg püspök arcát, mikor a mélyen fekvő szemeit hunyorítja, végig szalad — a lisztán . . . Csalódott, haragos arcot vár. Az hiszi, az az arc ebben a szempillantásban . . . barna árnyékba borul. — Többet gondoltam . . . szól az öreg püspök boldog megelégedett tekintettel. — Ezer koronákról van ott szó, méltóságos uram. Jól kell azt megnézni ám. — A püspök jól megnézi. A püspök nyomban ki is fizeti. És kéri a kapitány urat . . . csendben . . . feltűnés nélkül . . . hajtsa végre. Karácsony előttig. * * * És a zálogház, a nagy ház körül hullámzik a néptömeg. Egymást taszigálják. Szidják — borsolják. — Még maga is ide szorult. — Hát van arca? — Yanszeme? — No ’iszen ez ’se tudtuk. —■ Még ez is! Ha látta, ha szemlélhette volna a jó öreg. Ideálisán szép lelke talán elborong — a látásán. És talán más érzelmekkel, más gondolattal mondja vala: — Az élet! — A létért való küzdelem. — A nyomor. Az igaz szegénység. A bűnös szegénység. A szerencsétlenség. A könnyelműség. A divat Az igények. A kényszerűség. Mi tarka kép! Az élet. Az élet összvegyüléke. Az élet tükrének egy tarka képe. De még milyen tarka képe. És mikor megjő az ünnep, ki emlékszik meg az öreg püspökről ? Ki örül igazán tisztán, tisztán az ő nagylelkűségének ? A szegény hamar felejt. A könnyelmű hálátlan. A világ félremagyaráz. Övéi szeszélynek, ötletszerű gondolatnak nevezik. Ki érti meg őt? Ki nyugtatja meg szerető lelkét? Ki fogja feljegyezni . . .? Mindezekre senki, de senki nem felelhet őszintén, igazán. Csak egyetlen egy valaki ... A jó Isten. És egy másik valaki A tiszta, az igaz öntudatunk. E két birát . . . e két tanút, e két itélőt nem vesztegetheti meg senki. És semmi sem. * * * Jött pedig egy másik esztendőnek ünnepe. A szeretetnek, a békességnek ünnepe. És a nagy ház ... a zálogház újra és újra megtelt. De még mennyire megtelt. Ünnep előtt megmozdul — a város szegénysége. Azok mind ... de mindnyájan, a kik már a zálogházat ismerik. De azok is, a kik még nem ismerték. Vitte a zálogot az is, a ki eddig sose vitte. ,Iszen a püspök majd kicseréli, majd kiváltja. A kapitány ur most már éldeletes derültséggel megy az öreg püspökhöz . . — A kapitány mondja, hogy lehetetlen. — Mi lehetetlen fiam? — A zálogokat kiváltani. — Miér’? — Megtelt! A zálogos maga függesztette ki, hogy — Megtelt! — Nem tér több! — Nem veszek fel többet' Az öreg püspök jóságosán mosolyog. — A mit a múltkor adtam, most is adom. És adta. Leikéből adott. Olyan könnyen adja ... Olyan könnyen adta! A kapitány ur vakarja a fejét. Mi lesz most? Ki bir igazságot osztani itt 9 A tömegekben. Az erőszakos tömegekben. Hát csak valahogyan most is elkészül a liszta. A legigazságosabban. A leglehetősebben. A tömeg ostrom alá fogja a nagy házat. A zálogcédulákat lobogtatja egyik-másik a kezében. Majd mikor látják, hogy sikertelenül: ökölbe szorított kezükkel fenyegetőznek, szitkozódnak. De nem a zálogházat szidják. A kapitányt se’ merik bántani. Az öreg püspöknek esnek. Őt szidják. Hogy hát milyen zsogori. Fösvény. Hogy nem esik meg a szive — a szegényeken. ... Az öreg püspöknek besúgják, hogy milyen háládatlan ez a nép. A szentséges, az óh nép! Fenyegették. Szidták. Fösvénynek nevezték. Még azt is mondották, hogy zsugori . .
