Magyar Földmivelö, 1911 (14. évfolyam, 1-43. szám)
1911-10-22 / 42-43. szám
10 MAGYAR FÖLDMIVELÖ Utazás egy zálogház körül... Irta: Bodnár Gáspár. Az öreg püspököt az egész városban ösmerték. Apraja-nagyja, öregje fiatalja. Valláskülönség nélkül. Miér’, mer azér’, hogy az öreg püspök életeleme volt, hogy a maga székvárosát megismerje. Plébános korában szokta meg. Mikor a plébániájának területén alig akadt ember, akit a nevén ne szólíthatott volna. Hát most is azt gondolta, igy gondolta. Azért alkonyatra — többször télen, sokszor nyáron — ott látták magas, hatalmas alakját a nyílt utcák során. A gyermekek körülvették. Fényes uj krajcárokat szórt előjük. És úgy örült, ha azok az apró jószágok — összegombolyodtak. Az utcaajtókban álldogálló öregekkel meg épen aranyosan tudott beszélni. Úgy a nyelvükön szólott, úgy meg-megtalálta legérzékenyebb oldalukat, hogy az öregek szivében rég elnémult hurok kezdettek rezegni. Hát az asszonynépnek meg éppen értette a nyelvét. Hogy hát milyen aranyos gyermekei vannak? ’Iszen az ilyen beszédre még a múmiák szive is megmozdul. Nem hogy az anyáé ne mozduljon. Meg aztán a kávéról! A jó tejről! A puha, lágy — magyar kenyérről. Csuda, hogy valamelyik házi-asz- aszony . . . nyomban ki nem hozott kóstolónak egy egész, éppen frissen sült kenyeret. . . . Ilyen sétálás alkalmával egyszer, — nem is olyan régen ... az öreg püspök egy kis leány- gyermekkel áll szemben. Csaknem összeütköznek, mert a leány elbámészkodott. Kis, gyenge hátacskája meghajlott. Mert egy csomagolt cipelt. Az öreg püspök gyöngéden megfogja a gyermek karját és kérdezi: — Mit viszel gyermekem? A leányka szinte összerezzen. Tiszta, szép gyermek szemeit lesüti. Arca egyszerre hajnalpirba borul. Majd elfehéredik, mint a tej . . . — Hova viszed kis gyermekem ezt a nehéz csomagot ? — Oda ni! bökte ki apró kezének mutató ujját. Oda ni! Mindgyárt jön édes anyám is. És eltűnik egy közeli nagy házba. Az öreg püspök még alig szólhat, beszélhet titkárának, mikor elejükbe kerül — az asszony. A leányka anyja. Szemei vörösök. Látszik, hogy sirt. Nagyon sírhatott. De némán csókolja meg az öreg püspök kezét. És pillanat alatt ő is eltűnik. Abba a nagy házba. Oda ni! — Ki van ebben a nagy házban P kérdi az öreg püspök a titkárától, mikor ahhoz a nagy házhoz érnek. — Az Van kiírva reá. hogy: »Zálogház.« Az öreg püspök arca egyszerre barna árnyékba borul. Szép nemes tartásu fejét hátraveti. Szeme csillogni, fényleni kezd. Szinte látni lehet, hogy szivében az érzelmek tarka összevisszaságában keringenek. * * * •. Alkonyat van újra. És séta. A nagy ház felé. A nagy ház felé. Egyszer csak öreg püspök megáll a nagy ház előtt. Mintha mesgyét érne. — Ide bemegyünk . . . — A zálogházba? — kérdezte titkára — döb- benéssel. — A zálogházba! — De méltóságos uram ... az Istenért . . . — Az Isten nevében! És ott áll pillanat alatt a zálogházban. A tulajdonos, csakhogy meg nem kövül. Csak éppen, hogy sóbálvánnyá nem változik. De elnémul. Egy szó, nincs, aminek ura lehetne. — Sok a szegény ember — ugye? Segítette most az öreg püspök zavarában a szörnyülködő zálogost. Aki hol a püspök magas alkatára. Hol az aranylánc, keresztre kacsintott. Hol meg a püspöki gyűrűn felejtette tekintetét. A püspök észrevette. — No, no — tréfálkozik mosolyogva. Most már nem vagyunk annyira, hogy ... És jóizü nevetésben tört ki. Csak úgy rezgeti hatalmas alakja . .. Hogy a keresztemet is zálogba hozzam. — De voltunk, mondotta mégis a püspök hirtelen elkomorodva. De voltunk, hogy bizony . . . bizony ... no de jó az Isten. — Igenis, exellencciás uram, szólott most már a zálogos — az isten nagyon jó . . . — Hát mutassa meg nekem a zálogtárgyakat. Hátha vennék valamit . . . — Venni? Herr Exellenc. Venni . . . — Ezer bocsánat Herr Exellenc ... de iszen tréfálni kegyeskedik . . . — Komolyan kérem, mutassa meg nekem a zálog raktárt. És a magas, hatalmas alak lehajol, hogy egy szűk, alacsony folyosón ... a raktárba juthasson. — Amit itt lát az öreg püspök, azt minden ember fia gondolja el magának. Mindenki, aki látott már zálogházat belül és jelen volt egy-egy árverésnél. Az öreg püspök sose’ látott zálograktárt. Árverésen se volt. Azért sóhajtott most egy mély sóhajtással. És azért mondotta, szinte maga-magának mondotta : — Az élet. A létért való küzdelem szomorú tárgyai. Nyomor és bűn. Könnyelműség és igazi, vergődő szegénység. És szemeiben megrezzent a köny. A zálogos ^észrevette. És azt gondolta, súgta magában . , . — Milyen lágy szive van . . . Nem jó zálogházas lenne belőle. A békességnek, a szeretetnek, a családnak szép ünnepe közeledett. A karácsony. — Kérjétek meg szépen a kapitány urat — szól az öreg püspök, hogy fáradjon fel hozzám. A városi főkapitány csakhamar ott ül — az öreg püspök előtt: Tudja-e kapitány ur, mit gondoltam? Csak jót gondolhat exellenciás uram. Főleg ilyen időben szoktam tapasztalni, — Hát édes fiam, azt gondoltam, hogy a zálogházból kiváltjuk a szegények holmiját. És mi egyéb jószágaikat. A kapitány arcán olyan mosoly derül szét, mint mikor a gyermek eldorádóról, tündérről, meg aranyhegyekről szokott beszélni.
