Magyar Földmivelö, 1911 (14. évfolyam, 1-43. szám)
1911-10-22 / 42-43. szám
MAGYAR FÖLDMIVELŐ Alkonyodik... az 1911-ik esztendő. És készülődik az uj, a másik... melynek neve 1912. Mikor egy év alkonya találkozik az újnak virradásával, bizony, bizony még a leg- fásabb, közönyös lelket is az elfogódás bilincseibe veri . . a múlandóság, Egy esztendő parányinak látszik a nemzetek életében. Egyes ember talán mosolyogva jegyzi meg, hogy . . . vénebbek lettünk. A valóságban pedig azért nagy, azért sok egy esztendő is, mert esztendők múlásával múlik az élet. Mert a lebukott, eltűnt esztendő soha vissza nem tér. Nem azért fáj az öregség, mert oly hamar elérkezik. Azért . . . mert soha többé fiatalok nem lehetünk. Ez az élet törvénye. Sok-sok törvényt, §-ust lehet csűrni, csavarni. Ezt az egyet nem. Ez egyenesen halad, mint a puskából kilőtt golyó, melyet fel nem tartóztathat semmi sem. * *• * Az esztendő alkonyánál bizony elfogódva csinálhatunk számadást. Az életet megnehezíti a drágaság. A nemzet haladását, mozgását megakadályozzák a politikának minduntalan előbukkanó kerekei. A termés sem volt valami bőséges. Az időjárás és elemi csapások... nem hízelegtek, udvaroltak a lenyugvó esztendőnek sem. Az országra mélységes gyászt hozott a kecskeméti földrengés, melynek pusztítása bizony szomorú karácsonyt hoz száz és száz családra. És fájdalmasan eshetik, hogy a nemzet egésze nem fordult oly mély, erős felsegitéssel a szinmagyar város lakossága felé, mint azt a testvéri szeretet méltán várhatta volna Sokszor és aránylag jobb lelkünket vettük elé, ha idegen népeken kellett segíteni, mint most, mikor testvéreink szenvednek a pusztító elemektől. Tűzvész, ragályos betegségek is riasztották a nemzetet. A halál is sok jeles embert elragadott tő* lünk. Az erkölcsök lazulása, a vallás és tekintély iránt való ellentörekvések megdöbbentő jelenségeket hoztak szemeink elé. * * * Az esztendő alkonyata után felvirrad azért az uj. így volt ez mindig . . . igy leszen ezután is. És tele lesz az emberi szív panasszal, de reménységgel is. Mint ahogyan a bölcs magyar költő biztatja az emberiséget: — Ember, küzdj és bízzál! Bízva küzdj és küzdve bízzál! És küzdeni is kell. És bízni is kell. A gondviselés ezer esztendőn által mindig vele volt a magyar néppel. Azért maradhattunk magyarnak. A múltban, a történeti múltban mindig attól remegett a nemzet, hogy kipusztitják — az idegenek, külső nemzetek népek, irtják ki. Fel is hangzott a sejtelmes dal, még a közelebbi időkben is. Szállt az ének szájról-szájra. Ezer esztendeje annak, Hogy a magyarok Itt laknak, most akarják kiirtani, De az Isten nem engedi. . . . Mikor pedig a nemzet körül néz ... és rettenve látja, hogy mint szorul ki a magyar faj fent és lent és mint döngetik-rázzák a keresztény Magyarországnak, ennek a nemzetnek történeti alapjait . . . akkor odajárul a jó Istenhez panaszával és igy sir előtte: — Magyarok Istene, te kegyes, mindig velünk levő jó Isten, hát hogy engedheted, hogy ezt az ezer éves fát ... a magyar nemzetet . . . egy kis darabka fejsze, innen-onnan összeverődött balta faragja, irtja és gyökeréből kidöntse. ... A jóságos Isten pedig mosolyogva, atyai figyelmeztetéssel mondja: — Ti panaszkodtok? ’Iszen annak a fejszének ti, magatok adtok nyelet. E nélkül veletek, a ti ezer éves fátokkal soha nem bírnának. . . . Alkonyodik! És alkonyat után felvirrad az uj év hajnala. Felvirrad-e a magyarság hajnala is, mely vele megértesse jól — a jó Isten adott válaszátMester. Vigyázni tessék! — Jelen számunkkal két számot, az 1911. dec. 24-iki és 31-iki számot együttesen küldjük. Azt akarjuk ugyanis, hogy a szent ünnepközben bőséges, gazdag olvasni valót nyújtsunk. Mint ahogyan nyújtunk is. Ezt önérzettel Írhatjuk. Azt akarjuk, hogy a szerkesztösegben és nyomdában is ünnep legyen. Nyugalom legyen és ne verej- tékes munka. Legközelebbi számunk tehát az uj év első vasárnapján 1912. jan. 7-ikén fog megjelenni. Kérjük az előfizetési pénzek beküldését azoktól, kik csak megrendelték a lapot, de még nem fizették be — az előfizetést. Különben boldog ünnepeket és uj esztendőt kívánunk szives olvasóinknak és munIharsainknak! Szerkesztő. Lehetétlenség. Szidta a nógrádi földesur palóc kocsisát rósz magaviseletéért s rárakott annyi titulust, a mennyi csak ráfért. A legény birkatürelemmel hallgatta az agybafőbe szidás pattogó kifejezéseit s hidegvérrel bólingatott hol jobbra, hol balra, de a mint a földesur azt mondta neki: »Gazember, most is részeg vagy«, elképzelve ezt a boldog állapotot, mosolygó képpel felel: — Vaóna csak derék! tekintetes uram. 1912
