Magyar Földmivelö, 1911 (14. évfolyam, 1-43. szám)

1911-10-22 / 42-43. szám

4

MAGYAR FÖLDMIVELÖ

Bubuka.

Kis leányka volt még Erzsiké, mikor jó mamája meghalt. Itt hagyta az ő kis angyalát, a kit csak a Bubuka néven bécézgetett. De úgy bécézett.

Szerencse, hogy nagymamája még élt. Mert bizony az ő nagymamája bár már öreg asszony volt, mégis édes szeretettel, sőt ifjú erősséggel pótolta az édes anyát.

Hanem hát az apja azért nagyon busult a mamáért. Mindig olyan komor volt, mint a téli éjszaka. S napról-napra emlegette, hogy ő elmegy egyszer. Messzire ... nagyon messzire... a tengerre. A tengeren túlra.

A kis Bubuka eleinte nem s tudta felfogni, mit teszen az, hogy ha az anya elmegyen a túlvilágra. Az apa meg elhajózik ... a túlpartra.

Hanem mikor aztán itthon maradt a kis leány az öreg nagymamával, mikor felébredt gyermek álmából és már nagyobb leányka lett... akkor dobbant meg a szive nagyon. De olyan nagyon!

— Szegény jó nagymama! Milyen öreg és mennyit dolgozik ! De ’iszen igaz, hogy édes apám is küld néha-néha. De mi lesz, ha majd nagyon, nagyon öreg lesz a nagymama. Édes apám meg beteg lesz ott a más világon, a tengeren túl. És nem küldhet. Egy garast sem küldhet.

ügy is történt. A más világról, a tengeren túlról már nem jött egy dollár sem. A nagymama is, a ki eddig olyan vidám, erős, dolgos volt... most egyszerre nagyon összeesett. Elbusult tekintetű és roskadozó lábú lett.

Erzsiké szomorúan nézte-leste napról-napra. És hiába takarta az öreg nagymama, a leányka mégis észre vette, hogy azok a vidám szemek tele gyűlnek könnyel... És végig szántanak azon az öreg arcon. Mint az idő hasadékokat vág a fa kérgén. Az öreg fa kérgén.

Erzsiké tehát gondolatában egyszerre nagy leánnyá lett; pedig még igazán gyerek korát élte. És mégis... Kék szemeiben ott borongott a jövő gondolata, gondja, aggodalma.

* * *

Egyszer estenden... ott ült a pitvarban a küszöbön a nagymama. Lábainál üldögél a kis Bubuka. A kékszemü Bubuka.

— Nagyanyám! mondja a kis leány.

— Mi kell édesem? És ráncos kezeivel megsimogatja a kis leány szőke haját az öreg asszony.

— Ne búsuljon nagyanyám ! Nagy leány vagyok én már. Nem hagyon én nagymamát. Keresni fogok ám.

— Te kis bohó leány! Még ha fiú mondaná ezt. De te gyenge leányka vagy. Virág. Az első szél is kettő vág.

— Hát azt szeretné nagyanyám, hogy fiú lennék ? No várjunk csak! És kiegyenesedett a leány, mint szép fehér liliom szál.

Az öreg szinte meghőkölve nézi. Nézi pirosló arcát. Nézi bizó derűben lobogó szép kék szemét.

— Libákat fogok őrizni. Már meg is Ígérte a béres gazdáné, hogy felfogad libapásztornak, ügy bizony, egész sereg libuskám lesz nekem.

* » *

A falu népe pedig csudálkozva látja napról- napra, a mint a kis Erzsiké, a mezőségre hajtja a sereg libát. Nagy büszkén lépeget a libasor után, akár a tanító ur az iskolás gyermekek után.

... Most éppen a vízparton, keresgélnek szede- gélnek a libuskák. November van. Olyan szép napsugaras, meleg napok akár májusban. Az ut poros, a verebek fürödnek a buja porban. A mezőkön még mosolyog egy-egy késői őszi virág, mintha nem is hinnék, hogy reájuk szakad a tél fagya,

Erzsiké is elandalog. Lelke egyik pillanatban a tengeren túlra száll. Ahol az ő apja él. Talán bizony nagy beteg. A másik percben már visszatér gondja, gondolatja a kis bogárhátu házba... A faluba... a hol nagyanyja járdalja reszkető lábaival az aggság lépcsőit...

— Istenem, sóhajtja, ha én annyit kereshetnék, hogy édes apám visszahajózhatna... ide a mi kis fészkünkbe. És óhajtása egyszerre imádsággá válik :

— Oh édes kis Jézuskám, hogy várlak én az idén... Hozd haza az én apámat. Hozd haza — kriszkindlibe, édes jó Jézuskám. Nem kérek én mást semmit. Csak hozd haza édes apám.

... A libuskák e percben felriadnak. Éktelen tülközés hallatszik a távolból. Nagy, hatalmas por- felleg támad az ország utón, mintha fellegek rohannának a vízpart felé. Egyszerre egy nagy hatalmas automobil tűnik fel.

Erzsiké megdöbben. Halálsápadtság ömlik el arcán. Ritkán látott ő ilyen rohanó csudát. De ekkora óriást sohasem.

Alig tér magához ámulatából, mikor egyszerre hatalmas ropogás, recsegés, kiabálás száll felé.. • egy pillanat, hogy éppen oda veti tekintetét... a hatalmas óriás, a rohanó gép felborul.

Erzsiké rémülten sikolt fel. Reszketve várja., mi történt? Hát látja, hogy két ember, furcsán öltözött két ur mászik ki az országút árkából — véresen ... De csakhamar hallja az érthető szavakat:

— Isten csudája, hogy meg menekültünk,

— Semmi bajom.

— Én is csak horzsolásokat kaptam.

Erzsiké rögtön vette kis korsóját. Vizet merített és szaladt az urakhoz. Aztán pár pillanat múlva már mosta kis kezecskéjével a megmenekültek vérző homlokát és összekarcolt arcát...

— Micsoda kis leány! szólott az egyik ur.

— Mezei virág. Tavaszi virág őszkor.

— Kis angyalka! Jézuskának kis őrző angyala hogy hívnak téged?

— Bubukának hivott az én édes anyám szegény. Apám után Biró Erzsiké vagyok.

— Kis Bubukám, aranyos kék szemű kis Bu- bukám... olyan szomorú a tekinteted. Miért vagy olyan szomorú — kis Bubukám?

— A bácsikat sajnálom.

— Minket sajnálsz? De a te szivedet valami más is szomoritja.

A szép szó bizalomra kelti Erzsikét. Elmondja életének kis történetét. Apjának Amerikába való vándorlását. Az urak hallgatnak. Az egyik előveszi jegyzőkönyvét és felír valamit.

Aztán elbúcsúznak Bubukától. A nagy gép óriást ott hagyják az utón. Ugyan ki bántaná? Ki bírná