Magyar Földmivelö, 1911 (14. évfolyam, 1-43. szám)
1911-08-06 / 31. szám
MAGYAR FÖLDMIVELŐ 3 II VASÁRNAP. Sä iga Esa E3 Ég a föld! — A bodrogközi földégésekről. —- Irta: Németh Jenő. Zemplénben, a Bogrogköz mentén, énekelve beszélnek az emberek. A szavak utolsó tagjait meg- nyujtva ejtik ki s a rövid kiszólások végére odateszik a la t. Kend az la ? Mondom la. Bizony« la. Az almára, mikor már érett, nem azt mondják, hogy hull a fáról, vagy potyog, hanem hippeg. Egye meg a fenét úgy mondják: egegye ki a fene. A galuskát nem eszik, nem nyelik, hanem azt mondják: — Nézd mán, hogy sodorja befele a galuskát! Jó vidék a bodrogközi, csakhogy még most is vizes, mocsaras. Azért mondom, hogy még most is, mert a Bogrogköz negyven évvel ezelőtt egy nádas, vizenyős, kihalt vidék volt. Most csatornázva van, de tavaszszal még sok baj van a hodrog- és a csatornamenti tanyákon, falvakban. Vagy a Bodrog csap ki vagy a csatorna telik meg, úgy, hogy elönti a földeket. Pedig ez nagy kár az őszi, főleg a tavaszi, friss vetésekre. A csatorna, amely töbhfelé ágazik széjjel a Bodrogközön, tavaszszal viszi le a vizet a Bodrog mentéről, jó messzire, egészen a Tiszáig. Nagy ut ez odáig és sok helyen bajokat, veszedelmeket okoz. Mikor az egész vidék eső alatt ázik s a Bodrog sebesen rohanva hozza felülről a havas vizet, a csatorna fennt vizet, a csatorna fennt hirtelen megtelik és rohan a viz lefelé a keskeny csatornákon. Egy-egy hirtelen fordulónál aztán megtörténik a baj. A viz kicsap s zúgva söpri el az ott elterülő földeket. Azért az ilyen fordulónál gátak vannak emelve. Ha erős a gát s megbir a vízzel, az jó. Ha nem bir, az baj, mert jó darabokon elmossa a vetéseket. Ámbár, mikor sok a viz, egy bizonyos időre úgy is ki kell nyitni a gátakat. A csatornamenti tanyákon ezt már tudják s nagyon félnek a gát kinyitásától. Itt vigyáznak a vármegye emberei, az úgynevezett csatornafelügyelők. Ezek olyan csőszféle emberek, akik nappal és éjszaka őrzik a gátakat, vigyáznak, hogy a tanyai emberek nem-e zárják el a gátat, hogy aztán a szomszéd tanyának nyitva levő résén kétszer annyi viz ne pusztítsa a szántóföldeket. Mert a vizet meg kell osztani. Ez a jelszó. Minden tanyának, falunak egyformán jusson a vízből, illetve a kárból. Mert nagy ára van ilyenkor a víznek. Sokszor két-három tábla gabona megy tönkre minden birtokból, s igy minden csepp viz pénzt jelent. A földesurak és gazdatisztjeik éjszaka maguk is kimennek megnézni a viz folyását. Mert nagy vigyázat kell. E tekintetben, főleg mert pénzről van szó, elég huncutok az emberek s megkörnyékezik szép szóval, meg pénzzel a csatornafelügyelőket. Csak egy kis érvágás valahol az előző tanya földjén végighúzódó csatorna töltésen, tömérdek vizet s kárt jelent. Különösen éjszaka nagy a vigyázat. A puskás emberek jeleket adnak egymásnak, s a csatornában hömpölygő viz zuhogó lármáján kívül még hallani az éjszakában kiabálásokat, amint az őrök azt kérdezik egymástól, hosszasan, nyújtva a szavakat: — Hé... ha... hé... gyün még a viz? Majd fegyverdurranások jelzik, hogy az őrök ébren vannak s aki rossz szándékkal közeledik a töltéshez, könnyen kaphat oldalába egy pár sörétet. Mikor már leszaladt az ár s a csatornák fenekén nyugodtan hömpölyög az iszapos, sárgás viz, a tanyákról emberek jönnek ki s igyekeznek a viz alatt álló táblákat lecsapolni. Kis kanálisokat ásnak s elvezetik a vizet. Aztán elcsendesedik minden a csatornák körül. A régi, nagy, nádas, mocsaras, süppedő Bodrogköz ma már szépen rendezett s megművelt földterület. Csinos, jókarban levő utjai vannak, bár még sok helyen kisebb, nagyobb álló mocsarak, vagy egybefolyó, hosszúkás káka s nádassal teli tavak terülnek el. Nyári estéken a bodrogközi tanyákat körül- ővező mocsarak szép zenét nyújtanak. A brekegés és kuruttyolás, a vadrucák s vadlibák zenéje, vetélkedik az alföldi fürj, tücsök s pittvpalaty szólással. A Bodrogköz nyara is olyan, mint az Alföldé. Itt is énekszó mellett aratnak, kaszálnak az emberek s néha többet, mint ott. Itt is csak nappal van élet a tanyákon s az éjszaka csöndjét nem zavarja semmi. A dolgos kezek pihennek s mély álomba merülnek a föld emberei. Csak néha történik valami, ami szokatlan lenne az alföldön. És magunk fajta emberre is, ha úgy oda vetődne a Bodrogközre, elcsudálkoznék, amint egyszer, éjszaka, a tanyákon, vagy a falvakban tüzet kolompolva, vagy harangozva kiabálni hallaná az embreeket, hogy: — Talpra hé! Ég a föld! Vagy: — Gyorsan befogni! Ég a határ! A tanyasi vagy falusi nép ilyenkor sietve megy be az istállóba és nagy igyekezettel szerszámozza, hozza ki a lovakat s fogja be a szekérbe. Aztán látni ide-oda futkosó embereket, akik azonban nem vízzel teli vedreket vagy hordókat cipelnek, hanem csudák-csudája, ásókkal ugrálnak fel a szekérre, hogy majd aszal oltsák a tüzet. — Előr£ mán! — kiált a falusi biró, vagy a tanyasi ispán s a kocsik dübörögve mennek ki a határba. A kocsik nagy igyekezettel közelednek a szürke füsfelhő felé, amelynek alsó rétegeiben felcsapó lángokat egyáltalán nem látni. Mert csak a föld ég. Az pedig nem lángol. Mikor már közel van a füstgomoly, az emberek leugrálnak a kocsikról s körülveszik a füstöt. Ha már nagy darabon ég a föld, jó nagy kört csinálnak és elkezdik ásni a földet. Vagy egy méteres mélységű keskeny, barázdát ásnak, s mint akik s mint a kik jól végezték dolgukat, ott hagyják a tüzet. Mert az égő földet nem oltani kell, hanem körülsáncolni, hogy tovább ne terjedjen. Most pedig elmondom a bodrogközi földégés okait. A nagy, nádas- és sásokkal benőtt, régi mocsaras bodrogközi vidékat lassan átalakították s le-
