Magyar Földmivelö, 1911 (14. évfolyam, 1-43. szám)
1911-06-18 / 24. szám
XIV. évfolyam. Szatmár, 1911 junius 18. 24-ik szám. Hát csakugyan lehetetlen? Azok után, a miket a falusi kórházak létesitése érdekében irtunk: legyen szabad tisztelettel kérdeznünk. — Hát csakugyan lehetetlen? Hát halva született eszme, a melyet a mint kimondottak már is arra való, hogy agyon üssük? Bizony nem. Mi haltunk meg, magyar nemzet, magyar nép, ha az ily eszméket nem tudjuk megérteni. Nem tudjuk üstökön ragadni. Ha nem tudjuk megtestesíteni. A nemzetnek van sok és nagy érdeke. Van a népnek sok és kiáltó szükséglete. De annyi bizonyos, hogy egyetlen egy sincs, mely oly siró, nyomorult, aggasztó sőt megrendítő helyzetben volna: mint egészség ügyünk. — Csak az Isten egészséget adjon, szokta mondani a nép. A többi minden meg van. — Az egészség, a legdrágább kincs. A kincsek kincse. Falusi jólétet csak az egészség alapján lehet felépíteni. Szó sem lehet arról — nélküle. Azt mondják, hogy a falusi nép ma már nem csak nyög, de a szó teljes értelmében haldoklik a terhek, az adó, a pótadók és más közszükségletek terhe alatt. Mi ezt nagyon jól tudjuk. Jobban talán, mint azok, a kik verik a harangot és sütögetik a vészágyukat. De mi a’ mondók vagyunk, hogy a baj még mindig nem a terhek méreteiben tetőzik, hanem igenis ... a községek, a falvak rossz gazdálkodásában. A Csáky-szalmájáról szóló beszéd nem csak a közmondásban van meg. Valójában ott él az — a község életén. Ott cibálják, ott vesztegetik. Ott osztogatják. Tessék csak lelkiismeretesen belemarkolni a községek számadásaiba. Költségve- 1 téseik realitásaiba. Logikájába. Gyakorlati kivitelébe. Józanságába. Garasos gazdálkodásukba. Majd másképen lesz ám! Majd felszabadulnak ott olyan tételek, melyeknek árait a sárba, a haszontalan elfecsérelésekbe dobták és dobják. # Tessék csak a közmunkákat okosan, a község érdekeinek megfelelően felhasználni, gyümölcsöztetni, majd máskép lészen az utakkal is. És sok más mindennel. Ötven esztendeje múlt például, hogy egy vasúttól a községbe vezető utón elhullanak az igás jószágok. Megakad a falu gazdasági élete. El vannak zárva a világtól ősszel, télen és tavasszal. Tehetségük is lenne, hogy segítsenek e bajon. De mert azóta mindig biztatják őket, mire fejükbe vették, hogy segítség nélkül nem fognak munkához: úgyszólván pusztuló félbe’ maradt a község. Az öreg emberek bünbánólag beszélik, hogy ha egy évben csak minden szekér egyszer hozott volna követ arra az útra: már ott elsőrendű útnak kellene lenni. De nem volt ember, a ki kezébe vegye az ügyet. Nem volt vezér, nem volt és nincs ember ... a ki a gátra álljon. Meghal, elpusztul minden. Erős kezek, vezéremberek, a népet szerető, a falut értékelő lelkekre van szükség . . . akkor igenis még a sziklák helyén is virágot lehet fakasztani. Akkor semmi sem lehetetlen. Még az sem’ a mi pár év .előtt teljesen — hihetetlen volt. Vigasztalás. Nagy takarmány-hiányról beszélgetett a mészáros a marhakereskedővel. Bizony, bizonn mondá sóhajtva a mészáros, ha ez még soká igy tart, maholnap már ökröt sem kapunk. — Ne féljen, viszonzá vigasztalókig a marhakereskedő — mig Isten engem éltet, addig lesz ökör is.
