Magyar Földmivelö, 1911 (14. évfolyam, 1-43. szám)
1911-06-11 / 23. szám
2 MAGYAR FÖLDMIYELŐ Olyan lehetetlen dolognak tartjuk azt, hogy ügyesebb falusi asszonyokat, éltesebb (pl. pártában maradt leányokat) vagy ügyes kezű, józan életű férfiakat betanítsunk az első segélynyújtásra. A betegápolásra. A gondos, gyöngéd betegápolásra. Hát a vármegyei orvosok — a maguk kezére is, nem lennének hajlandók ezek számára betegápolási kurzusokat tartani. Pl. hat-nyolc héten át. Hát nem akadnának jótevők, nagy lelkű emberek, a kik e szent, e nagy nemzeti célokra áldozatokat hoznának ... annyi felesleges, hiúságra tömjénező más elfúlt, letört egyesületi alapítványok helyett... ? Tessék csak gondolkodni! A Csanádi püspök az erkölcstelen rossz könyvekről és újságokról. Glattfelder Gyula dr. Csanádi püspök vasárnapi istallációja alkalmából adta ki első körlevelét, melyben a rondoló irányzatok prófétáitól inti híveit, majd rátér a rossz könyvekre és sajtóra, melyekről a többi között a következőket mondja: Távolitsátok el magatoktól és házatoktól azt a mételyt, a melyet a rossz könyvek és a rossz sajtók akarnak családi körötökbe becsempészni. Szeretteim! Nincs jobb barátja az embernek, mint a jó könyv és nincs nagyobb jóakarója a világnak, mint a jó iró. De nincs nagyobb átok, mint a rossz és erkölcstelen könyv és nag}mbb rosszakarója a világnak, mint a hitetlenséget és erkölcstelenséget hirdető iró. Óriás felelősség hárul Isten és emberek előtt arra, a ki az ősi hitet a néptől elvenni, az Istenhez való ragaszkodást és szeretetet benne tönkretenni kívánja. Miután ettől a mételytől nem védhet meg benneteket semmiféle földi hatalom, csak a ti lelketek jósága és tisztasága, azért az Ur Jézus szent nevére kérlek benneteket, soha olyan lapot, a melyben az Iste nevét gúnyolják, az Anyaszentegyházat támadják, a püspöknek és papságnak tekintélyét rombolják, az erkölcstelenséget nyíltan hirdetik vagy ékes szavak alá rejtve ügyesen becsempészik, házatok tájára ne engedjétek. Gondoljátok meg, hogy minden betű, a melyből erkölcstelen szó és irat összeáll, egy-egy méregcsepp, mellyel azoknak lelkeit engeditek megölni, kik nektek legkedvesebbek. Minden erkölcstelenség, melyet rossz lapokból és könyvekből gyermekeitek tanulnak, a ti figyelmetlenség- tek vagy hanyagságtok révén csúszott be az ő lelkűkbe s pusztította el annak tisztaságát, jóságát és tőletek fogja az Ur az utolsó Ítéletnél az egész világ előtt számon kérni: Miért engedtétek, miért mozdítottátok elő szeretetteiteknek, házatok népének, gyermekeiteknek lelki és testi romlását ? Villámcsapás és a fafajták. Általános az a hit, hogy a tölgyfába, sokkal többször csap a villám, mint a bükkfába éppen ezért a nép sohasem menekül zivatar élöl tölgy alá. Ezt megerősítik a statisztikai adatok; igy egy külföldi kísérleti állomás erdeiben összeirt villámcsapások sorozatában azt találjuk, hogy beleütött 86 tölgybe, 20 lucfenyőbe és 4 erdei fenyőbe, de bükkfát egyszer sem ért, jóllehet az erdőknek kilenctizedrészét bükk alkotja. A közöskonyhák. — A városi közös konyha. — Egy időben, nem is oly régen, nagy divatba’ szökött a közöskonyha eszméje gondolata. Az úgynevezett kommunizmusnak, közös életnek, közös háztartásnak, közös bérnek és mindenben való egyenlő részesülésnek a — hajtása ez a nagy szociális apostolok tanának egy kényszeredett bimbója, elmélete, amely nyitás előtt — a gyakorlati életben — egymásután hull le, pusztul el. Meg az úgynevezett másik izmusnak, a feminizmusnak, az asszony nép férfiasitásának gondolata az, hogy hát segítsünk a fehér népségen. Ne láncoljuk úgy oda a konyhához, mihez . . . hanem engedjünk nekik is szabadságot és a többi. Hát mondjuk, nálunk is megpróbálkoztak az úgynevezett közöskonyhákkal, melynek — mi ragadós lenne — bizonyos társadalmi, családi körülmények közt lehetne jogosultsága is. De csak igazi és nem kikiáltott és agyonmagyarázott céljaival. * * * Hanem hát a magyar közmondás, amelyben népünk józan gondolkodása csattanósan megnyilvánul, réges-régen kibökte, hogy közös lónak túrós a háta. A mi körülbelül annyit tesz magyarul, hogy két dinye se’ fér egy marékban, két dudás se’ fér meg egy csárdában . . . közöz konyhának is — oszlás, bomlás lészen a sorsa. Megpróbálkozott a közös konyhával csaknem minden nagyobb-kisebb magyar város. És mi volt vége — a nagy közösségnek . . . Oszlás. Érzékeny ráfizetés. Elégedetlenség és csúnya felsülés. Az aradi állott. Rá is mutattak büszkén, hogy ugy-e, nem a közöskonyha intézményében kell keresni a bajt, de — az intézményben. A vezetésben. No most aztán dűlőre vált az utolsó közös konyha sorsa is. A lapok írják, hogy az utolsó közöskonyha — mert az aradi volt utolsó Magyar- országon — közgyűlést tartott, amelyben kimondotta az üzem megszüntetését * * * Ez történt, igy történt akkor, mikor napi ebédről, vacsoráról — volt szó. Arról hogy közös főzt- ből egyen 100—200-60—50 ember, család. És mégsem vált be — a közösség. No atyámfia, gondold el most mi lenne a világ, a társadalom sorából — bajából — igazságából, ha össze kellene hordani vagyont, termést, jövedelmet munkaidőt, szorgalmat, kitartást és ezek ellenkezőjét mind-mind, hogy kommunizmusban — közösségben éljünk. Vakarod a fejed búbját? Egy csöppet se csudálom. Mester. Hiszen olyan olcsó. Férj: Ugyan feleségem, hogy tehettél már ennyi sót ebbe a levesbe ! ■» Feleség: Ugyan, ugyan no, hogy lehet már olyan lármát csapni egy kis só miatt, hiszen olyan olcsó!
