Magyar Földmivelö, 1911 (14. évfolyam, 1-43. szám)
1911-06-04 / 22. szám
XIV. évfolyam. Szatmár, 1911 junius 4. 22-ik szám. Piros pünkösd napján. A föld lakói reménységtől megtelt kebellel üd- vözlik piros pünkösd napját! Szép tavasz után gyümölcshozó nyarat vár mindenki .. . Hej, mert a sok csapás után egy jó aratás ráférne szegény hazánkra, melynek gazdasági élete olyan hosszú időn keresztül mély álomba szendergett. De nagyon is a földhöz tapadnánk atyámfiai, ha piros pünkösd napja éppen csak azt a gondolatot ébresztené bennünk, hogy hát bizony felférne egy jó aratás. A harang szava, az orgona bugása, afeldiszitett szentegyház.... mondják, hirdetik nekünk, hogy ünnep van, a Szentlélek eljövetelének ünnepe. A Megváltó születése örömet hozott az emberiségnek. A feltámadás a szeretet győzelmét hirdeti. A Szentlék eljövetele reményt és bizalmat önt a mi szivünkbe, hogy a hit világosságánál felfogjuk élet célunkat, megmaradván jó kereszténynek étetünk utolsó lehelletéig. Mert atyámfiai, úgy tudjátok meg, hogy a jó keresztény egyszersmint legjobb hazafi is. A ki vallását csakúgy ni, könnyedén elveti, az hasonló könnyelműséggel fogja tekinteni hazáját és annak törvényeit is. Azért boruljunk le a szentegyházakban és kérjük a vigasztaló és erősítő Szentlelket, hogy a magyar nép szivében gyökereztesse meg kiirthatlanul a hitet, a vallássosságot. Mert e nélkül hiába lesz jó aratásunk, hiába fognak magtáraink megtelni! A jólétet minden nemzet csak akkor élvezheti igazán és a nép csak akkor léphet a boldogulás útjára, ha közöttünk virágzik a becsületesség, az igazi felebaráti szeretet; ezeknek pedig egyedüli biztos fundamentuma: a vallásosság. Ez boldogította apáinkat is. Ez táplálta bennünk az igaz reményt, hogy a jó Isten soha se hagyja el az embert, a ki a jó Istent sem hagyta el. E hit, gondolat élt a családi tűzhelyeken, ez kisérte őket az élet nehéz, göröngyös utain — a koporsónak zártáig. Jöjjel tehát mi hozzánk, e század elején is élő nemzedékhez is, erősíts meg minket apánk hitében. Oh jöjj el, Szentlélek Ur Isten! Az ököritói segélypénz. — A mi nálunk hihetetlen — de nem lehetetlen. — (B. G ) Az ököritói borzalmas szerencsétlenség nem csak megrázta a társadalmat, sőt a művelt világot, de segély akcióra, azaz cselekvésre indította. Takaros kis summa gyűlt egybe. Pedig az egybehangzó jelentések, a közvetlen tapasztalás, maguknak a szerencsétlenül járt családok életben maradt nyilatkozatából úgy a vármegyei uraknak, mint a jelentések alapján magának a kormányzatnak tudnia kellett, hogy itt, a halál falujában földhöz ragadt szegény alig-alig van. Hogy maga a segély rész a lelki bánatot meggyógyítani nem fogja, a fizikai életen is legfeljebb néhány lakosnál lendít valamit, de többnél felesleges. Azért senkinek nem jutott eszébe, hogy ezt a szép nagy summát, a jótékonj'ságnak ezt az igazán meglepő tőkéjét a község a szerencsétlenül járt falu a közérdekében, kulturális és közegészség érdekében kellene talán gyümölcsöztetni. Legalább kettő osztani. Hogy ama szép tőkének egy része maradandó nyomot hagyjon, majd a jövő nemzedéknek nem csak emlékezetében, hanem fejlődésében is. Hát nem lehelett volna éppen a múlt alkalommal méltatott csanádmegyeiek dicsérendő eszméjét — a falusi kórházak épitését — megtestesíteni. Vagy legalább is annak a kisebb szerüs kórháznak első alapkövét, alapját letenni, elhelyezni. Mi említettük, hogy azt a szép summát nagyon meg kellene becsülni és hova-hogyan fordítását jól meggondolni. Persze, az ilyen kis vidéki lapnak eszméi nem jutnak el az óriásokhoz, a kik hatalmas dolgokat hömpölyögtetnek, de ritkán viszik — a siker kikötőjébe. A mi lelki szemeink előtt szinte tiszta világos jelenségként állott, hogy mint fog az a szép summa egyesek, már t. i. a megsegített emberek kezében kánforrá vállni. Mint fog a kocsmába vándorolni, mint fog egyeseket az egyszerű életmód keretéből kiemelni és mint fogja a földi javak után való sóvárgást emelni ...
