Magyar Földmivelö, 1911 (14. évfolyam, 1-43. szám)
1911-05-07 / 18. szám
4 MAGYAR FÖLDMIVELÓ menjen az utcára, se legelőre, se tarlóra, mert szentül meg volt győződve, hogy még ez a nyilvános megjelenése is bajt zudit fejére. Bolyongó Márton uram, mikorára megvénült, skatulyába zárta még a nevét is. Mikor a városi hajdú megáll olykor háza előtt s bizonyos ideig tartó dobolás után elkiáltja szokott éles hangján, hogy hát: — Hirdettetik! Bolyongó Márton uram úgy becsapja ablakait, mintha legalább is dörgő égi istennyilától ijedt volna meg. Hej, mert hiába! Hallgatta ő ezt a dobszót elégszer a maga portáján! Elég volt az! Most már a jó Isten se kívánja, hogy hallgassa. * * * Most, hogy megvénült, felesége vagyonának megmaradt romjain éldegél. Otthon van most bezzeg, karhatalommal sem lehetne hazulról elzavarni. Náncsi mama ur a háznál. Bolyongó Márton uram a gyermek, aki engedelmeskedik, tesz úgy, mint parancsolják! így van az, mikor megvénülünk! ... Alkonyat borul a tájra. Az utolsó kongós tehén is ballag a bitanglóból. Náncsi mama ott áll a kapu előtt. Valahogy nagy titokban mezőre eresztette kedves libuskáit, olyan türelmetlenül várja őket. — Mi történhetett? — Talán befogták ? — Már azt is megirigyelte a világ. Nem volt elég a szőlő, kaszáló, lanka. Öreg estére válik az idő, de az ő libái csak nem jönnek. Náncsi mama dolga után néz; de nem megy az sehogy sem. Olykor-olykor gágogást hall; ki-kiszalad. Ah! Csalódás az! — Mit szól majd Marci? — Hogy mondjam meg neki? Szivébe zárta hát a jó asszony szomorúságát és ezzel a gonddal tette nyugalomra fejét. De ki tud olyankor aludni, mikor a libák nincsenek meg! Éjfél felé jár az idő. A szomorú magára- hagyottságot nem bírta tovább elviselni. — Marci te, alszol? — Alszom! — feleié Marci lustán, álmosan, s hogy be is bizonyitsa, hatalmasan horkolni kezdett. Az asszonynak még most sem volt ereje ahhoz, hogy elárulja szomorúságát. Szemeit megint lezárta, de lelke ébren volt. Ott járt libái között. — Ilyen libái pedig senkinek sincsenek a vármegyében. És előtte áll a jelenet, mikor az ő libuskái jöttek sorba-rendbe hazafelé, mint a jó iskolásgyermekek. A nagy gunár úgy lépegetett elől, mint valami kiskirály. Eszébe jutottak a tollfosztó esték, mikor a drága pihe úgy feküdt halomban a nagy asztalon, mint az épen most leesett hó a fekete földön. — Óh kedves libuskáim, — sóhajtott nagy titokban — csak még egyszer jöjjetek haza. Aztán elszenderedett. Álma rövid ideig tartó volt. Mire felébredt, érezte, hogy nem bírja tovább takargatni szomorúságát. — Marci te, alszol? Marci csak horkolt. . , — Marci te, alszol? — Hát nem látod, hogy alszom, — kiáltá vissza mérgesen Marci. — Tealszol? Alibákmég most sem jöttek haza. Bolyongó Marci azonnal felült ágyában. — Ugy-e asszony, — kiáltotta keserűen — nem mondottam én, hogy nekem még a lábas jószág se járjon emberek közé De neked persze mindig a nyilvánosság kell. — Pedig a libát nem hagyom — mondotta az asszony. — Hát mit csinálsz velők? — Kidoboltatom. Erre a rettenetes beszédre Bolyongó Márton uram a szoba közepére ugrott. — Mit csinálsz? — kiabált Marci ökölbe szorított kezekkel. — Kidoboltatom, — Asszony, meg ne próbáld — suttogta Marci, most már egészen kimerültén. Náncsi mama észrevette, hogy több a kettőnél, szótlanul húzódott vissza ágyába. Bolyongó Márton uram még egy ideig rohamugrásokat végzett szobája egyik végétől a másikig. Azután ő is nyugalomra tért. ... A nap ismét felvirradt. Náncsi mama alig várta az alkalmas pillanatot, hogy az ő libái érdekében a kellő lépéseket megtehesse. Kiosont.. . Elszaladt a — városházára. Dél felé járhatott az idő. Bolyongó Márton ur az ablaknál pipázott. Egyszer csak dobszó ütötte a fülét. Felugrott, hogy becsapja az ablakot, de elkésett! . . . Rettenetes az, amit hallania kellett! — Hirdettetik! — Bolyongó Márton ur libái tegnap este ... és a többi. Bolyongó Márton uram eszeveszetten ugrott ki az ablakon, hogy torkon ragadhassa a városi hajdút. — Elég, ne többet! — ordít a hajdúra, ki ha meg nem ugrik, bizonyára nagyon megbánta volna. A bőszült embert alig lehetett lecsendesiteni. — Hol az asszony, — kiáltá oly rettenetes ábrázattal, mintha épen ölni akart volna. — Itt van az asszony — állott eléje Náncsi mama, nyugodtan, méltósággal teljesen, mint hős hadvezér szokott. Hadd lássam hát, kicsoda az ur az én portámon! Hiába, igaz . .. Már nem ő az ur ezen a portán. — Igv jártam én, mire megvénültem! Estefelé szép sorban, vígan, gágogva jöttek hazafelé a libuskák. Náncsi mama a kapuban várja őket, olyan diadallal számlálgatja. — Egy, kettő, három .. . tiz, tizenhárom . . . húsz, huszonhárom . .. — Megvagytok, kedves libuskáim. Ne legyetek máskor olyan rosszak, édes libuskáim. Azután odafordult Marcihoz: — No ugy-e Marcikám, megmondottam, hogy nem hagyom — a libám. Bolyongó Márton uram hallgatott. Csak elgondolta mélyen .. . hosszasan: — így van az, mire megvénülünk.
