Magyar Földmivelö, 1911 (14. évfolyam, 1-43. szám)
1911-04-23 / 16. szám
MAGYAR FÖLDMIVELÖ 8 köp- azok sejtve sem sejtik, hogy valaki kis jegyzőkönyvébe egv-két szóval bejegyez egy egész darab életet. A mi a cigányokat illeti, ott niég éppen rendén van. Piku komám, a 80 éves eszkábás, egyszer karácsony éjszakáján hivatott magához, hogj7 beteg, nagy beteg. Kutya baja se’ volt. Be- gőrnyedtem kis kunyhójába, hogy a hátam hétrét görnyedt. Mit láttáin, hogy láttam ott cigánypurdékat — leirom. Voltam a hires kigyósi csárdában, ittam a beregi, tarpai, vári paraszttal, nem csak Petőfi verseiből ismerem, hogy milyen a falu végi kocsma, voltam lelkipásztor falun, városon, rengeteg lakodalomban vigadtam, sok-sok temetésen sírtam a sirókkal ... de lelkem-szentem ki tudná azokat mind elsorolni, amiből részaratást vettem. Persze ezek az utak, járások, alkalmatosságok, körülmények sokszor bajba is kevertek, mert hát ’iszen nem minden emberfia tudja ám, hogy nem csak az iskolában lehet tanulni. Legtöbb bajt okoz az iró embernek (ha t. i. nehéz az állása) a butaság, a mely fel nem tudja fogni, hogy mindezek nélkül — népirónak lenni csalfaság, hamisság és hazugság. Tudom jól, hogy szálra szakad a türelme, csattan a kíváncsisága, hogy hát — a falusi leányok ... No most csak annyit vallók be, hogy istók bizony . . . ajtón átal-kersztül sose' hallgatództam. Meg van elégedve ? fi OLVAS Ó-K Ö ÍR. n Ban A tiszaparti menyecske. Elbeszélés. — Irta: Bodnár Gáspár. — (Folytatás.) V. Sinkovics ur nagyon rossz kedvű. Hadonázva jár-kél vendégei közt. És olyan kézmozdulatokat tesz, mintha legalább is a fináncokkal beszélne. Ezekkel ugyanis örökös hadi lábon állott. Pedig a fináncok most nem háborgatják. Az irigy világ, az markolt szivébe. Tele van az egész világ a hírrel, hogy ő asszonyt akar hozni a házhoz. Már mint a Sinkovics világa. Es mi köze valakinek ehhez! Mintha bizony az én leányomnak sohasem volna szabad szomorkodni. Mintha Sinkovics Vendelnek sohasem volna szabad haragudni. Mert tisztán ebből származott a pletyka. Még Mármorstein is, kivel azóta kibékült, nyomban azt kérdezte tőle: Vendel ur, hát csakugyan asszony megy a házhoz? És milyen ördögi mosoly- lyal kérdezte. Szörnyű állapot. Mikor már Mármorstein is ilyet mer kérdezni tőle és ilyen ördögi mosollyal. — De hát ki az az asszony? Ki az a ki az én szerelmetes, porában is áldott feleségem után a Sinkovics felesége merészelne lenni? A vendégek mosolyogtak; Vendel ur pedig még dühösebben szavalta: — Hát ki az? Mondják meg legalább, ki az? Mert én nem tudom. E percben lépett be Hánika. Sinkovics összerezzent. Intett a vendégeknek hogy hallgassanak. Zsindely van a házon. Legalább a jó Hánika ne tudja, — szólott suttogva. Az nagyon fájna az én szivemnek. Pedig Sinkovics nem volt őszinte. Tökéletlenség költözködött szivébe. Iszen régen forgatja ko- pakjában azt a titkos gondolatot, hogy bizony mégis csak asszony kellene a házhoz. De hát ez olyan J titok volt, hogy csak a jó Isten tudta. No meg az az asszony, a ki bizony elég merészséggel rendelkezik, hogy Háni után ő legyen Sinkovicsnak felesége. Sinkovics hitte is jámborul, hogy ezt a titkot ezer pecsét őrzi. Hej, pedig mikor valami titkot egy asszony tud, főleg ha az titok legközelebbről őt magát illeti, nem titok az többé. Hiszen Sinkovicsnak rejtett takargatott titkát már — Hánika is tudta. De nem szólott. Várta, hogy apja nyilatkozzék. ... Az a nap pedig mely a folyó héten piros betűkkel van beírva a kalendáriumba, megérkezett. Megérkezett, még pedig sokkal korábban, mint máskor szokott ... a festő is. Hánika viruló kedvében van. És annyi szere- tetre-méltósággal fogadja vendégét, hogy lehetetlenség be nem látni ... az ő kis szivébe. A festő iránt való forró vonzódását már az egész háznép észrevette. Hánika már nem is törődött vele. Ott ültek kettecskén a szép verandán, majdnem egészen közel, kipirult arccal, lángoló szemekkel hallgatta a fiatal embert, ki annyi érzéssel beszélte az ő és szerető jó szüleinek sorsát. Elmondotta azt is, hogy mennyire szereti ő a szép szőke Tiszát. Hányszor sétált partján a hold- világos estéken. Mennyire fájt neki az a gondolat, hogy Hánikának annyit kell dolgozni. És különösen, hogy annyi mindenféle emberrel kell, érintkeznie — akaratlanul is. A leánynak kimondhatlanul jól esett a bizalomnak e megnyilvánulása. Azt mondják, hogy a bizalom bizalmat szül. De csak az egymást igazán szeretők szivében. Semmi jobban nem bizonyította, hogy Hánika szereti az ifjút mint az, hogy alig várta az alkalmat, hogy szivét a fiatal ember előtt ő is egészen kitárja. Érezte, hogy az ő lelke nehéz, könnyíteni kell azon. Az alkalom megérkezett. — Bizony, olyan leánynak — szólott Hánika — kinek apjáért áldozatot kell hoznia sokat, nagyon sokat kell idő előtt látnia és tapasztalnia. És éppen ez a szomorú tapasztalat tanított meg engem arra, hogy óvatos legyek, hogy vigyázzak és a mit jó anyám mindig lelkemre kötött, szeressem a jó Istent. Az ifjú megilletődve hallgatta. — Mert lássa Lajos, itt emberek fordulnak meg, a kik sehol a világon jobban be nem mutatják azt, hogy valójában kik, mint éppen a poharak közt. — Óh, ismerek én embereket a kik ott a városban nagy tekintélynek örvendenek, büszkék, hogy majd kipukkannak. Itt kell őket látni. Istenem, ha meg is gondolom a dolgot. Ha az asszonyok és leányok úgy ismernék a férfiakat, mint én, akkor bizonyára jobban vigyáznának szivük titkára és jó magukra. Jobban megfontolnák a szót, a mit kimondanak és a meggondolatlan ígéreteket, a mit tesznek. A festő bámulva nézett a leányra, meglepte őt okossága és tapasztalata. (Folytatjuk.) Ennye, hát még sem fizettél elő a „Magyar Földmi velő Vre ? MOH VAJ JÁNOS KÖNYVNYOMDÁJA., SZATMÁRON.f
