Magyar Földmivelö, 1911 (14. évfolyam, 1-43. szám)

1911-04-23 / 16. szám

4

MAGYAR FÖLDMIVELÓ

— A csupor eltörik. Potyognak az édes anyja könnyei. Az ajtóban meg a komámasszony tisztes alakja, galambősz feje jelenik meg.

— Meg akarsz e halni? komámasszony. Lelkem szentem.

Az anya oda siet a tisztes, ősz asszonyhoz. Bevezeti a szobába.

— De arra felelj ám búgom, angyalom, meg akarsz-e halni?

— Oh, nem akarok. Már csak arra kérem a jó Istent, hogy mig ebből a kis fiunkból leszen valami, hát csak engem is éltessen az Isten. Aztán, aztán haljak meg.

És törli szemeit. Ezekben a most is szép, most is ragyogó szemekben a kis fiú élete napjának szivárvány színei játszadoznak. Szép álomképek színei, amilyenek csak az anyák lelkében rajzolódtak.

IV.

Évek múlnak. A fiú már elvégezte tanulmányait. Ember vállt belőle. De még milyen derék ember! Magas hivatala van. Szép feleséget vitt tűzhelyére . . . Már a gólya is házuk körül röpdes.

A nagymama jelölt is megérkezik (a ki mindig meg akar halni és mégis élni szeret). Haját már megcsípte az élet dere. De lelkét még mindig a tavasz derűjében ringatja.

Most is olyan hetyke, olyan leányos. Éppen, mint mikor menyecskeségének első napjait élte. Mikor már is meg akart halni. Büszkén szólítja meg ezt is, azt is:

— Tudja-e, hogy én már nagyanyajelölt vagyok.

V.

És a nagyanya már ringatja a bölcsőt. Abban a bölcsőben mosolyog az a kis angyalka. Az unoka. Éppen úgy, mint az ő fia . . . egykor.

Estenden . . . mikor a nap már lemenőben, mikor barna este érkezett a szobába . . . egyszerre, mintha a koma asszonynak tisztes, magas galambősz alakja állana előtte. Az ajtóban. Mintha várná, hogy béhijja valaki.

— Nini! Hisz ő volna. A Trézsi koma asszony, ütődött meg a nagymama. De ’iszen ő szegény már régen meghalt. Ott porladozik a temetőben. Temetőből meg nem jön vissza senki. Senki sem.

És újra az ajtó felé néz. De még mindig ott látja a tisztes nagyasszonyt. A galambősz koma asszonyt. Nem csak látja. Mintha beszélne is. A hangját. A kurta-furcsa beszédét. Egészen szépen. Amint ő szokta mondani:

— No húgom, szentem! Hát most is és mégis meg akarsz halni?

Nagyanyó felugrik a bölcső mellől. És hangosan felel. Mert ’iszen valójában igazán ő. A Trézsi koma asszony hangja.

— Már csak arra kérem a jóságos Istent, tartsa meg még öreg életemet.

— Meddig? hallatszott a hang.

— Addig lelkem, mig ez a kis angyal, az én unokám megnő. Hadd legyek már — egészen boldog.

Trézsi asszony mosolygott. Arcán a megelégedés diadalának fénye ragyogott. És mondta . . .

— Ez az ... a mi minket ide köt. A gyerekek. És ezek a gyerekek, gyerekei — az unokát. Semmi más.

Aztán eltűnt. Az az, nem is tűnt el. Mert’iszen , . . Ez csak amolyan látomány volt. Amilyen az élet alkonyán mikor a búcsúzó nap ... az ember lelke vissza vissza néz a letűnt életre . . . gyakran előfordul . . .

Ne bántsd az asszonyt! Ezt a mondást alighanem jól az emlékezetébe fogja vésni egy vodbridgei (Canada) magyar farmer. Kocsár Pál, aki megverte a feleségét. Az asszony följelentette, mire elfogták és több heti vizsgálati fogság után a napokban esküdtbiróság elé állították Kocsárt. Az ügy tárgyalása a winnipegi törvényszéken folyt le.

A tárgyalás során kitűnt, hogy az alig négy hónapos férj féltékeny volt a feleségére és ilyen állapotban emelt rá kezet. Az asszony azt hitte, hogy újdonsült férjét csak meg fogja leckéztetni a biró s azután hazaküldi. De nem igy történt. A canadai törvények rendkívül szigorúan büntetik azt, aki egy nővel brutálisan bánik, még ha ez a nő felesége is. A canadai bírák ugyanis nem ismerik azt a magyar közmondást, hogy »az asszony verve jó*. Ez az oka, hogy nem tudták megérteni Kocsár Pál eljárását sem. Az esküdtek, bár látták, hogy a megvert menyecske egyáltalán nem haragszik az urára, bűnösnek találták Kocsárt s ez alapon a biró kegyetlenül szigorú Ítéletet olvasott a fejére. A magáról megfeledkezett férjet két esztendei súlyos börtönre és — ötven korbácsütésre Ítélte a biró. Az Ítéletet megdöbbenve fogadták a tárgyaláson jelenlevő magyarok. Kocsárné is úgy zokogott, mintha ő reá mérték volna azt az ötven korbácsütést. Kocsár Pált az Ítélet kihirdetése után vissza- kisérték cellájába s harmadnap elszállították a »Stony Mountain« nevű kerületi börtönbe, hogy megkezdje büntetésének kitöltését. Az ötven korbácsütést két részletben mérik Kocsárra, mert huszonöt korbács ütésnél többet egyszerre a legerősebb rab sem bir ki. Ennek a huszonöt korbácsnak a nyoma is hetekig sajog a szerencsétlen rab testén. A testi fenyiték még igen divatos Canadában.

Közmondások.

Aki kérdi: kell-e, nem örömest ad.

*

Ha adtál, felejtsed, ha vettél, említsed.

*

Ki nem akar adni, azt mondja: nincs.

*

Áldott a sok kéz, átkozott a sok száj.

Hiába fizet.

Tüzbiztositási nyugtát vittek az árendáshoz. Mérgesen kapta ki a küldött kezéből és igy szólott:

— Ezt is hiába fizetem, hát csak nem tud leégni — az a tanya!

Úgy jobban híznék.

— Ez a süldő sehogy se akar enni.

— Hát hogy is ennék, csak egymagában van!

— Magában ? hisz a szolgáló mindétig mellette van, mikor eszik.

— Nem elég az, jobban eszik, ha kettő eszik.

— No hát csak nem fogok egy disznóért kettőt etetni

A végső eszköz.

Egy fiatal férj egyre panaszkodik az apósának, hogy milyen verekedő természetű a leánya. A mikor ezek a panaszok egyre ismétlődnek és csak nem akarnak elmaradni, az após végre kifakad: — »Ez már mégis csak sok! Ha még egy panaszt hallok kitagadom azt a rossz asszonyt«. Azontúl nem panaszkodott a fiatal férj.