Magyar Földmivelö, 1911 (14. évfolyam, 1-43. szám)
1911-04-23 / 16. szám
2 MAGYAR FÖLDMIVELŐ A káromkodás és a gyermekek. Irtunk mi már nem egyszer a magyar ember egy igen csúnya szokásáról — a káromkodásról. Mert — fájdalom — édes atyámfiai, nálunk, itt la magyarok közt, majdnem mindenki káromkodik. Nem tagadjuk, káromkodik az ur, mikor szolgájával van baja, káromkodik a katona, káromkodik az iparos, a kereskedő, káromkodik a föld- mives ember, ha jószága nem hajlik kezére. Egyszóval akárhogy veszszük is a dolgot — mindig csak a jó Istent bántjuk, aki pedig a mi legjobb atyánk és édes mindenünk! Ugyan édes jó magyar népem, nem adtok-e nekem igazat abban, hogy nálunk, a mi tűzhelyeinken káromkodnak még a gyermekek is. És mikor úgy elgondolkozom, hogy hát miért nem tudjuk ezt a gyomot gyökerestül kiirtani a a magyar nép szivéből, nagy szomorán jutok arra a valóigazságra, hogy éppen azért nem tudjuk magunk közül kigyomlálni ezt a rut gyomot, mert már a magyar ember gy érmekkorában megszokja a káromkodást. És miért, mi módon szokja meg ! ? Mert korán hallja szüleitől a káromkodó szót. Mert tudjátok meg, hogy vannak szülők, a kik még virtusnak tartják, ha gyermekük kár omló szavakat tud már kiejteni. Volt alkalmam ezt számtalanszor tapasztalni. Nevezetesen, egy alkalommal betértem egy igen boldog, egyszerű de kedves földmives házba. ’ A gazd’ uram örömmel mutatta meg csinos kis gazdaságát, aztán nagy büszkén kiáltotta: — Hívjátok elő a Pistát, hadd adjon parolát. Pista bejött, parolát is adott, aztán hallgatta az apja-ura beszédét. — Ez a huncut gyerek még iskolába se jár és úgy káromkodik, mint egy baka. És gazd’ uram még mosolygott hozzá, mintha bizony ez a dolog olyan ártatlan dolog volna, a melyen mosolyogni kellene. Nem jól van ez igy édes atyámfiai! A káromkodás nagy bűn, bűne a magyar embernek. Isten sokszor kiváló példákkal mutatta meg, hogy a káromlás mily veszedelmére van az embereknek. Mert Isten hosszú időkig tűr, de aztán egyszerre sújt, mint a fellegből leszakadt villám. Tehát ha a gyermeknek megengedjük, sőt egyenesen helyeseljük, hogy már első gagyogását is arra használja, hogy a jó Istent bántalmazza: úgy nem csak beleesünk e bűnbe, de magunk is felelősök leszünk a gyermekek bűneiért. Az a gyermek majd vissza fog emlékezni arra a szülői házra, hol apjától, környezetétől káromló szavakat hallott, melyek az ő ajkaihoz is odatapadtak. Az a gyermek majd vissza fog gondolni, ha a jó és irgalmas Isten kezének csapásait érzi, hogy ime, az én szüleim okai annak, hogy most az Isten sújt, büntet. Valóban Isten különös áldása kell, hogy szálljon ama családokra, hol a gyermekeket megóvják a káromlás rut szokásaitól. De ennek egy nagy föltétele van! Hogy a szülők, a ház népe se káromkodjék. Értitek atyámfiai! Mondják, hogy vannak famíliák, családok, melyek arról nevezetesek, hogy káromkodnak. Mi ennek az oka? Mert nemzedékről nemzedékre örökölték ezt a rut szokást! No hát kezdjük meg a gyomlálást, hogy a jövő generáció — a káromkodást ne ismerje. Pedayóf/ua. Kórházi betegápolás. ii. Az irgalmasnővérek, apácák önfeláldozó ápolását a történelem is megörökítette. Napoleon, a világverő Napoleon azt mondotta: Irgalmasnővérek nélkül háborút viselni nem akarok. Ezzel mi nem mondjuk, hogy kórházakban, meg különösen csatatéreken más ápolók is ne működhetnének. Működniök is kell. Hiszen annyi ir- galmasnővér nincs egy országban se, amennyi a beteg, szenvedő ember ápolására szükséges. Mi csak arra akartunk ez alkalommal reámutatni, hogy igenis a kórházi és egyáltalán önfeláldozóbb nép nincs az apácáknál. És mikor a szerencsétlen Francziaország mindent elpusztít, üldöz, romba akar dönteni, a mi a hitre, vallásra vonatkozik: akkor szívesen megtartja a hetegápoló apácákat. Persze-persze. Ez a mai divatos szokás. A Aasz- nossági elv. A célnak megfelelő, ha mindjárt máskülönben üldözöm is. Ez az elv nálunk is kezd járni- mászni. Jólehet ebben az országban nincs agylágyulás nélkül való ember, a ki el ne ismerné, hogy kórházainkban az irgalmas nővéreknél nincs önfeláldozóbb ápolónők: mégis akadnak, a kik ezeket a szegény, mindenről lemondott leányokat gáncsolják, sőt keresve keresik az alkalmat, hogy üssenek egyet rajtuk. Nincs könyebb, mint a virágra lesújtani. Mint a virágot letaposni. Hiszen barmok járnak azokon a mezőkön is, a hol a ringó buzakalászok teremnek, köztük a nefelejtsek. így van ez már. Mondják, Írják, hogy bizony megtörténik, hogy az apácát is elcsábítják. Sőt — borzasztó — az apáca is elesik. No bizony! Hát mit bizonyít ez ? Azt csak, hogy az apáca is ember. Nő. Gyenge nő. Azokat se teremtette a jó Isten égi angyaloknak. Mert ha azoknak teremtette volna ? Oh! akkor éppen az ő ellenségeik kiáltanák oda nekik. — Mi a ti érdemetek ? Könnyű nektek ! Égi angyalok vagytok. Nem ismeritek az emberi, a női gyengeségeket. A ti hősi önfeláldozásotok nem is érdem. Iszen igy vagytok teremtve. Hát embereknek, gyenge nőknek vannak teremtve. Hogy a nő gyengesége dacára — valóban hősökké legyenek. B. G.
