Magyar Földmivelö, 1911 (14. évfolyam, 1-43. szám)

1911-04-23 / 16. szám

XIV. évfolyam. Szatmár, 1911 április 23. 16-ik szám.

Megjelenik minden vasárnap

Szerkesztőség és kiadóhivatal: SZATMÁR, Arany János-utca 17. szám.

FELKIÓS SZERKESZTŐ ES KIADÓTULAJDONOS:

BODNÁR GÁSPÁR

Előfizetési árak:

Egész évre

........................4 korona.

Fé

l évre.............................2 »

Ne

gyed évre...................1 »

■ ■

Ünnep után .. .

Az ünnep elmúlt. Mint minden a világon. A lelkek szinte megujhodtak, megfrissültek. Az emberiség tovább halad útjában. Küzd és remél. Bízva küzd. És küzdve remél.

Tudja a jó Isten, de a magyar husvét nem is olyan, mint más földnek (kerek e világon van ám husvét) husvétja.

Abba-ebbe a husvétba mintha belevegyülne a nemzetnek egész egyénisége. Mi- volta-kivolta.

Belevegyülnek különös érzései. Józan gondolkodása. Faji sajátossága. Jellegzetes szokásai. Ősi, öröklött hol komoly, hol naiv, (már mint gyermekded) hol mélységes hagyományai.

Mintha az ének is, mikor felzendül egészen máskép visszhangozná: feltámadt! Mintha annak végig kellene először mennie nagy pusztaságokon. Aztán bele kellene ömlenie a völgyekbe, hogy lelszállva az ormokra — eljusson a maga fönséges erejével, vidámitó, busongó, síró és örülő, majd megnyugtató érzelmével minden házba. A háznak minden lelkébe-szivébe. A léleknek-szivnek legesleg közepébe.

így van ez, jól van ez már ezer éven túl a magyar földön. Igv volt ez —jól volt ez most is. Hogy ugyanis van a magyarnak erős hite — nem csak a földiekben. Hanem az égiekben is. A feltámadásban.

Tudom én azt jól, de még milyen jól, hogy vannak, akik erre a szóra erre-arra csóválják fejüket, bigyesztik szájukat.

Hogy hát bizony vannak sokan, a kik már nem hisznek. Sőt mi több 1 A kik az

ünnep gyönyörűséges muzsikájába rondító hangokat vegyítenek, Hogy hát bizony, mit szólunk erre.

Mit ? Őszinte — magyarán megmondjuk.

Azt édes barátom, hogy a tavasznak a í világ teremtése óta voltak csodabogarai. Férgesei. Kártékony jószágai. Amelyekről szinte ■ azt lehetett hinni, hogy megesznek, felfalnak, tönkre tesznek minden életet. Minden bokort. Minden fát. Füvet. Rügyet-virágot.

De mi történt!

A csodabogarak, a kártékony férgek rendesen és biztosan elpusztulának. Es a tavasz pedig maradt. Maradt bizony.

És eljött ujra-ujra. Minden esztendőben.

Szépségesen, gyönyörűségesen. Füveivel rügyeivel. Mosolygó édes virágaival...

Jelentkeztek ujra-ujra más-más csodabogarak. Férgek. Ezek is próbálkoztak. Rágni. Pusztítani. Mit sem ért. Tavasz maradt a tavasz.

Két ezer esztendeje immáron, hogy az igaz hit első pirkadása, tavaszos feltámadása kibontotta első rügyét.

Attulíogva és azóta mindig és mindig megjelentek a hitetlenség csodabogarai. Hernyói, férgei. Kártékony jószágai. És mindig más színben, más rágó, kuszó-mászó csápjaikkal.

Mit sem ért!

Ezek a jószágok rendre-sorra elpusztultak. Bele fordultak rövidesen az örök feledé- kenység nagy. mérhetlen tengerébe. Mint a kérészek.

És az igaz hit maradt ugyanaz. Mindig feltámadt, mindig eljött. Most is itt volt. A maga nagy csodásságával. Erejével. Gyönyörűséges szépségeivel. ' Mester.