Magyar Földmivelö, 1910 (13. évfolyam, 1-43. szám)
1910-03-20 / 11. szám
4 MAGYAR FÖLDMIVELŐ Az ám, de cipőt rendelt Gömbölyű Dániel cipész mesternél. Már holnap ki kell váltani. Holnap lesz elseje. Akkorára várta az uraságtól fizetését. Most már ütheti bottal a nyomát. Arca lángban égett. Szivét kétség és aggódás tépte. Szép kék szemeiben az ifjúság kora fájdalmának, elhagyatottágának könnye rengett. — Ah talán még hozzá se fogott a mester! Talán nincs készen. És akkor okom lesz, hogy belekössek a májszterbe. így biztatta magát. És kedves arcán végig végig ragyogott a bizó lélek derűje. * * * Az ifjú ott van Gömbölyű uram műhelyében. Gömbölyű uramat pedig viharos kedvében találja. A három lábú szék úgy vickándozik jól táplált termete alatt, mintha csak villanyos széken ülne. Jól megedzett karjaival magas, heves öltéseket teszen s a kalapácscsal is olyan ütéseket mér a készülő cipőre, hogy majd szét vetődik. — A jöltment! A csaló! A furulyás! A rongyszedő! Hogy adta itt! Mer’ úgy kell nekem! Miér’ azér’ mer’ hát mondta nekem Náncsi, a feleségem : Hej Danyi te, Danyi te, nem tetszik nekem ez az ember. A szeme se jól áll. De én csak hiteleztem. Szállítottam a sok cipőt, drágábbnál-drágább cipőket. Az én keserves kínszenvedésemet! Verejtékemet. Hogy még nekem most is vásár után kell okulnom. Csak ezek után a pattogó szavak után vetette szemét az ifjúra, aki ott állott a mester előtt, mint egy szobor. Némán, fájdalmasan. Mereven, mozdulatlanul. — De azért az öcsém cipője készen *van ám ! — szólott most a mester egészen békés csendeshangon. — Ké-é-szen, habozott Béla, mintha kést szúrtak volna szivébe. — Hát mit gondol ? Csak nem hagyom öcsémet cipő nélkül az ünnepre. — Pedig a nélkül maradok, mondotta az ifjú leverten, majd a föld alá sülyedve. — De mikor mondom, hogy készen van! Hát hogy maradna cipő nélkül ? — Elvitte az árát...! Mester ár most felugrott a három lábú székről. Mintha darázs csipte volna meg gömbölyű arcát... — Az öcsém pénzét is elvitte? A tanításért? Az árva pénzét... Egyenesen meg kell nyúzni! — Bizony el — három hónapra valót. — A jöttment. A furulyás. A csaló. A gazember. Fel kell legalább is akasztani! — Azért arra kérem mester uramat, ne haragudjék. Én nem válthatom ki a cipőt. Iszen kára nem lesz. Csak megveszi valaki. Gömbölyű uram egyszerre olyan lett, mint a bárány. Olyan szelid, olyan jó, olyan igazán mint egy darab kenyér. Nem birt szóhoz jutni. Amit o érzett azt se lehetett ám szóval kimondani. Csak kifordult a műhelyből és indult a konyhába Náncsi mamához. Rövid idő múlva visszajött. Nem szólott arról egy árva szót sem, hogy mit beszélt az asszonnyal. Csak kezébe vette a csinos cipőt. És megrezzent a köny nagy, fekete szemeiben. És az uj cipőre pottyantak azok a nagy, forró könycseppek. — Öcsém vigye el a cipőt. És használja egészséggel. Többet nem mondhatott. — De bácsi! Iszen én nem tudom ezt a szép, csinos cipőt kifizetni. — Majd kifizeti! — Oh bácsi! De mikor! De mikor! — Mikor? — Igen, éppen azt nem tudom. — Hát én tudom. Én adok öcsémnek terminust. De aztán akkor ura legyen ám szavának. Az ifjú éppen mentegedőzni akart. De nem lehetett. Gömbölyű mester elvágta a szavát, akár a dikics a fonalát. — Hát kifizeti, ha kanonok vagy püspök lesz. Érti? — Kanonok, vagy püspök! sóhajtott az ifjú átszellemültem És szép arcának borongása közt a gyermeki érzés derűje szaladt végig. — Kanonok, püspök! Oh Istenem, hogy lehet erre még csak gondolni is! — Én nem gondolok! Én hiszem. Én tudom. Öcsémet megsegíti az Isten. Kanonok, püspök. Pápa csak azért nem lesz, mert nem tálján. Hanem magyar fiú. A virágából. Punktum. Náncsi mama már ott állott a háttérben. Az ajtón észrevétlenül szökött be. Csendesen, hogy még Gömbölyű se vette észre. Hallotta is a beszédet. És meg nem állhatta, hogy ne sirjon egy verset. Köté- tényével törögötte jóságos szemeit. — Úgy bizony! Jól mondod Danyi. Én meg szépen felkérem az urfit... — Oh néni, ne mondja ezt: urfi. Nem vagyok én arra méltó. — Hát talán az Érczkövi fia az urfi? Az érdemes arra. — Igen, felkérem hogy a húsvéti ünnepekre látogasson meg minket. Az első, a második és harmadik napon is. Egy kis szenteltre. Meg egy kis egyszerű ebédre. Gömbölyű uram már ekkor lehúzta a lábáról a rongyos cipőt. És felhúzta az újat. így ni! Pompás! Akár egy püspökjelölt. És az urfi irulva-pirulva, majd el nem nyomható könyek közt akart kezet csókolni Náncsi mamának. Náncsi mama meg felsziszent, szinte jajdult. — Már hogy gondol ilyet — az urfi. Nem vagyok én nagysága. Még tekintetes asszony se. Ahhoz nem suszteráj kell. Bérlet. Nagy bérlet. Olyan, mint a’ Érczkövi nagyságos űré, meg a nagyságáé volt. A kutyanyelv. Egy vidéki kis zuglap munkatársa a napokban nagy hangon fejtegette a kávéházban az 5 nemes hivatását. — Nálam röptében megy a munka. Én nem gondol- kozhatom sokáig, mert az időm rövid. Egy-kettő és már mennek a kutyanyelvek a nyomdába. — Micsodák ? — szólt közbe egy hallgató öreg ur. — A kutyanyelvek. Hosszú, keskeny papírlapok, amire a magamfajtáju iró ir. — És miért hívják azt kutyanyelvnek ? — Ezt igazán nem tudom megmondani. Egy kis'csönd következett, a »szerkesztő ur« önmagába sülyedt, (szörnyű sülyedés!) csak az öreg ur mondott valamit, igen elmerengve, mint aki most jön nagy titkok nyitjára. — Most értem már meg, hogy miért ugat uraság od lapjai A kutyanyelvek miatt!
