Magyar Földmivelö, 1910 (13. évfolyam, 1-43. szám)
1910-03-06 / 9. szám
MAGYAR FÖLDM1VELŐ 3 az anya férfitestvérei mind kancsalszemüek voltak. Visszamenőleg kutatva, kitűnt hogy a nagyszülők szintén normális szeműek voltak, a nagyapa nőtestvérei azonban kancsalok. — A dédszülőknél ismét nehány férfirokon volt kancsalszemü, így tehát a kancsalság nemzedékról-nemzedékre átöröklődött, de egyszer a fiuk, másszor a lányok születtek kancsal szemmel. ■ ■ VASÁRNAP. EB ra a hb Zita. Irta: Reviczky Irma. Hogyha orgona hangot hallok, vagy a fejem fölött fölszáll egy galambpár, a hanghullámnál s a szárnycsattogásnál eszembe jut a szent Zita csodálatos története, a melyet még gyermekkoromban hallottam egy öreg anyókától, a ki mihozzánk hébe- hóba eljárt és a dadánknak ezerménta teát hozott. Házunk a templom téren áll. És én az ablakomból sokszor nézem elmerengve az ódon templom körvonalait. — A csúcsíves tornyon óra van. Hej be rég törhetett már le az egyik mutatója! A gépezetében is valami baj eshetett, mert csak negyedeket mutat és csak órákat üt. Két kő-szent áll a templom homlokzata fölött és az egyik kőköpönyegének bő ujjábán nyaranta verebek fészkelnek. A templom öreg harangjának olyan mélabus kongása van, hogy a szívig szól. És midőn vasár- naponkint hívogató szózatára átlépem a régi falusi templom küszöbét, hogy a szent misén részt vegyek, az oltáron rendesen már akkor égnek a gyertyák. A kedves angyalfejek pedig lemosolyognak rám a tömjén füstgomolyogján keresztül, melyet az egyházi szolga élesztget... És a pufók angyalarcok eszembe juttatják a szent Zita történetét, a melyet alább elmondok, úgy a hogy emlékezetemben megmaradt. * * * Régi jó időkben, a mikor még a hit minden gyermeklélekben lakhelyet talált, — a szent csodák idejében, — vagyis mikor még szent Ferenc a madarakat oktatta és a farkast szeliditette, — élt Genovában egy Zita nevezetű hajadon. Jámbor, jó lélek volt a szőke hajú, kékszemü Zita. Arca oly szende, mint egy angyalé. Zita a prefektusnál, mint szakácsné, szolgálatban állott. — És nagyon szeretett a templomba járni; nemcsak vasárnap, de hétköznap is. Ha csak szerét ejthette, bement a közellevő dómba és ennek szent csarnokában a legszívesebben időzött. Ha ezt reggelenkint megtehette, akkor az egész áldott nap jókedvű volt és a legnehezebb munkát is örömest végezte. Szaporán hozzálátott a dologhoz és ajkairól e mellett szent énekek zengettek. Pedig sok, igen sok volt a tenni valója a gazdag prefektus nagy házában. A szobákat neki kellett takarítania. Az éléskamrába mindent ő szerzett be. És a konyhát is egyedül látta el. ő azonban mindent győzött és mindennel hamarosan készen volt, ha csak reggel bemehetett rövidke pillanatra bár a templomba s ott ájlatosan elvégezhette imáját. Történt egyszer, hogy nagy lakomát adott az ur és Zita már kora reggel óta a piacon sürgölődött, hogy az ebédhez valót bevásárolja. Kosár, kosár után telt meg drága holmival és Zita a teli kosarat mindenkor maga vitte haza. Hal, vad, füge, szöllő, ananász és articsóka, valamint számos üveg finom bor voltak már a konyha-polcokon elhelyezve, mikor főzéshez akart fogni. De még nem is kezdte volt meg, mikor eszébe jutott, hogy ma még a templomban sem volt és egy rövid Miatyánkot se mondhatott el áhítattal. Holott oly közel volt dóm, hogy a konyha ablakán is láthatta. Megkondultak a harangok és Zita hasztalan fáradt, mert minden kihullt a kezéből, a mihez csak hozzá ért. Ekkor köny gyűlt a szemébe, könnyel teltek meg a kék csillagok, — jaj csak egy pillanatra, — oh egy rövidke kis pillanatra ha bemehetne a templomba! Csak egy Miatyánkot hogy mondhatna még el, egy rövidke Miatyánkot! A gondolatott tett követte: Zita a templomba sietett, a hol csodálatos dolog történt véle. Zita még soh’se merült el úgy az imába, mint ép ma. A régi templom még sohase tűnt föl neki oly kedvesen, a falfestmények is mintha csodálatos szinpompájuk- ban vetekednének, hogy őt elkápráztassák. Sokkal szebbnek látszottak ma a szentképek is. És az orgona is mintha ünnepélyesebben hangzana ma, mint máskor. A harangoknak is tisztább volt a csengésük, mint valaha. íme a szentek is, melyek az oltárokon és a fülkékben valának elhelyezve, mintha megelevenültek volna. És barátságosan integetnének feléje... Minden, mintha csak pompásabb, barátságosabb és szeretetre méltóbb lett volna ! S úgy tűnt föl Zitának, mintha még a Sátán arca is, mely az angyal lábai alatt lihegve vigyorgott és nyögve ágaskodott, alázatos mosolyra fakadt volna. E szerint Zita mély imába merülve térdelt a templom szentélyében és nem gondolt többé a halakra, a gyümölcsre és a többi dolgokra, melyeket a piacon reggel szerzett. Nem gondolt többé a vendégekre, a kik bizony már éhesek. Nem a prefektus haragjára. — Tizenkettőt üt már a toronyóra. Erre mintha a villám sújtotta volna, fölszökkent Zita. Keresztet vetve magára, nagy zavarában szélsebesen szalad, rohan haza. A prefektus háza előtt szolgák és kocsik álltak. Hangos zaj hallatszott ki a házból. Szegény Zita! Mitévő légy te most? A vendégsereg várja az ebédet! Gyorsan, gyorsan a konyhába és ő sietve siet és ime frissen készített étkek finom illata üti meg az orrát. Fölszáll a meleg pára! És ni! hogy forr, bizseg és sistereg minden a tepsikben. A tűzhely ajtaján vígan csap ki a rózsapiros láng. Tán más cselédet fogadott az ur? Kérdi magában Zita. És tűnődve tovább siet.
