Magyar Földmivelö, 1910 (13. évfolyam, 1-43. szám)

1910-09-04 / 35. szám

MAGYAR FÖLDMIVELŐ

3

■ ■ VASÁRNAP. SB

an M hi

A nagyobbik, meg a kisebbik.

Irta: Bodnár Gáspár.

A nagyobbik fiú már pályáját végzi. A pesti egyetemen. Az ország főiskolájában.

Márton gazda a legjobb módú gazdák sorába tartozott — még ez előtt kétszer tiz esztendőnek előtte is.

De büszkesége, életének egyedüli célja, fiából embert. Oh nem csak embert. Urat is nevelni.

— Hadd tanuljon mondotta az anya is. Hát miért ne lehetne a szegény ember gyermekéből is — ur.

Taníttatták is a Jóska fiút.

Nehezen ment az igaz. Miér’, mer’ azért, hogy a fiú esze se volt valami éles. A gazda jövedelmét is meghúzta a nehéz élet. Meg a terméketlen időnek járása.

Taszítani kellett. Huzni, vonni, mint a nehéz kerekű szekeret.

De Márton gazda húzta. Taszította, hogy majd beleszakadt.

Már már pusztulás ült a tűzhelyére, mikor végre — mondom — a nagyobbik fiú pályáját végezte.

* * *

Mert kisebbik fiú is született. Bölcsőben ringott egy kedves gyermek, mikor már a Jóska, a nagyobbik — tengervagyont emésztett. Mert rengeteg könyvet hordozott az iskolába.

Márton gazda bizony vakarta is a fejét. És sok álmatlan éjtszakát körösztül virrasztott, hogy hát... mi is lesz ebből a kisebbik fiúból.

— Hogy tanuljon? Nem bírom. Belepusztulok.

— Pedig milyen eszes, kapta el a szót, kedves élete párja, Trézsi asszony.

— De mikor ma nem ész kell a tanuláshoz, hanem — műveltség.

A műveltségen pedig Márton gazda — mint közönségesen tudva volt a faluban... költséget, vagyoni jólétet értett vala.

Addig — addig, mig végre a kisebbik fiúból — mégis lakatos inas lett.

Ez is áldozatba került. De hát... mi áldozat ez, ahhoz képest... a mi a Jóska iskolás pályáján elúszott.

* * *

Idő múlt. Idő telt. Ez az élet sora.

Jóska prókátorrá lett. Úgy — hébe korba meg is látogatta az öreg szülőket a prókátor ur. Hébe, hóba. És az öregek előtt eldicsekedett:

— Milyen nagy ember vagyok én apám.

— Hires, országhirü ügyvéd, prókátor.

— A gazdag leányok veszkődnek utánam.

És végre kibökte, hogy már jegyet is váltott egy gazdag — — —i leánnyal.

Az öregek csak hallgatták... hallgatták. És szemükben könyek csillogtak. Az öreg Mártonnak is végig csurgóit ráncos arcán a könyü. Az anya meg őrömkönyeket hullatott.

— Iszen, talán a mi nehéz, szegény életünk is jobbra fordul.

De nem szóltak egyetlen szót sem az öregek. Pedig már vagyunok morzsáira szorultak. Már az ínség, a szegénység integetett feléjük. Már a jövő réme lehellett rájuk.

Még sem szóltak. Egyetlen panasz hang nem jött ajkukra.

— A fiú csak látja szegénységünket. Csak látja és látva, csak segít rajtunk.

Ám a fiú nem látta. Nem vette észre. Behunyta szemeit. Csak a jó ebédet ette meg. Csak összecsomagolt tojást, egyetmást, a mit még a háznál talált... És úgy búcsúzott el az öregektől... szófián szótlansággal.

* * *

A szegénység azonban már hangosan kopogtatott.

Az asszony, már mint Trézsi egy reggel összeszedte magát. Megy a nagyobbik fiúhoz. Feltár mindent. Elmondja szegénységüket. És kérni fogja:

— Segíts meg valamivel édes fiam.

Semmit mást nem fog beszélni. Mondani. Csak ennyit. Ezt is alázatosan. Mint a szegény szokta kérni — a gazdagot. Ha idegen is. Ha nem gyermek is egyszersmind.

Márton nehezen egyezett bele. De végre nem ellenezte. Ám, látszott rajta, egész valóján, egész lényén, hogy nem sok bizodalma van.

Az anya oda is érkezett — a fényes lakásba. A fia otthonába.

A menye fogadta.

Hidegen, mereven. Jegesen. Minden parányi melegség nélkül.

Mikor a fiú haza jött ez a merevség engedett egy kicsit. De csak kicsit.

Olyan kicsit, hogy Trézsi asszony, az édes, még az nap jónak látta — visszatérni az ő csendes, szegényes házába.

Az öreget, már mint Márton gazdát alig kérdezték. Immel-ámmal emlegették. Ez fájt legjobban az anyának. Ez űzte, kergette el az anyát még — az nap fia házától.

És a fia kikisérte az öreg anyát a vasútra. Aztán megváltotta neki a vasúti jegyet. És elmondotta, hogy milyen nagy drágaság van.

Egyebet semmit se’ mondott. Egyebet semmit se' adott. Még csak nem is Ígért.

* * *

Oh be nehéz volna azt a jelenetet leírni, a mi otthon, Márton gazda házában most, az asszony megérkezésekor lefolyt.

Csúffá tenné ez a megható élő kép, minden pennának leírását.

Hát csak annyit mondok, hogy bizony keservesebb, nagyobb csalódás szivet nem érhet, mint a gyermekek hálájában való csalódás.

... Még nem szívódtak fel az öregek szemében a könyek, mikor egyszer benyit a szomorú tűzhelyre ... a kisebbik fiú.

Zsuzsa asszonyból az örömnek rivalgása tört ki. Mintha csak a más világból érkezett volna ez a fiú. Ugv érezte az anya.