Magyar Földmivelö, 1910 (13. évfolyam, 1-43. szám)

1910-08-14 / 32. szám

MAGYAR FÖLDMIVELÖ

3

■ ■ vasárnap, an

nun

Viasza a faluba!

Igái történet.

Ne higyje az olvasó, hogy most azokról a bujdosó magyarokról akarok írni, a kik a mi hazánkból a szomszéd országokba vagy éppen a mérhet- len tengeren túlra vándorolnak.

Vannak már olyan emberek is, akik itt bent, a hazában kelnelnek vándorútra. Akiknek kicsi már a falu. Akiknek a gyomrukba beszélik, hogy csak a városban, főleg az ország szive közepében már mint Budapesten — lehet ám amúgy igazán megélni.

... Bus Demeter telkes gazda volt — Szent- Györgyön. Nem lehet tagadni, Bus gazda is ezer és egy bajjal küzködött, mint annyi más gazda ebben a nehéz világban. Panaszkodott is nyakra-főre, forgatta elméjében a legmerészebb terveket.

Egy öregedő este éppen jövendő sorsának fonalát húzogatja Bus gazda, mikor idegen, uriasan öltözött emberfia lépett szerény tűzhelyébe.

— A faluba nem kapok szállást — szólott az idegen, szerfelett nagy alázatossággal. — De én biztosan tudom, hogy most jó emberekhez léptem be. Könyörüljenek meg az én nem sejtett sorsomon.

Bus gazda tartózkodva hallgatta a szót, de asszonvfeleségének nyomban megesett — a szive.

— Hátha a mi kis tűzhelyünkkel megelégszik az ur, szives-örömest fogadjuk.

A magyar ember meg hamar fel szokott melegedni. A magyar asszony meg ... büszke arra ha vendégjét szívesen fogadhatja.

Csakhamar ízletes meleg étel párolgott az asztalon. Egy kis borocska is akadt, hogy a szivek csakhamar bizalomra nyíljanak. Egy néhány:

— Tessék szeretni!

— Nem úri eledel, de jóizü! — után Bus gazda volt az első, aki bizony kendőzetlenül kiterítette szivét a vendég ur előtt.

— Nagy az adó, már alig bírunk vele öklelőzni.

— Hát aztán még a tetejébe a párbér.-- Rossz a termés évről-évre.

Aztán jöttek rendre a honatyák, a törvények, a politika, aminek végesvége az lett, hogy a vendég ur szólani kezdett, egyet akart mondani, hogy kettő legyen belőle.

— Lássa Bus gazda, van még az ilyen jelenségre is egy orvosság.

— Szeretném én azt hallani.

— Megháláljuk — szólott remegve az asszony is, aki most már odaült az asztalhoz.

— Pénzzé kellene tenni mindent ...

— Osztég mit csináljunk azzal a kis pénzzel?

— Fel nem ehetjük — jegyezte meg az asz- szony egészen kipirulva.

— Nem úgy értem. Akinek van pár száz forintja. az a fővárosban könnyen kap ám állást, foglalkozást.

Az asszony mozgolódni kezdett, az ember meg egyre köhécselt.

— Igen, bocsánat, de először azt kellett volna megkérdeznem — folytatta a vendég szörnyű fontos ábrázattal — hogy tud-e Írni a gazd'uram ?

— Iskolába jártam, bár nem sok alkalmam volt a folyó írásra, de azért ha kell, bizony irok én, akár a parancsolat.

— Bírónak is meg akarták egy Ízben választani — dicsekedett az asszony.

— No akkor meg éppenséggel lehetne egy jó házmesteri állást szerezni. Csak mondom, ismétlem, kaució, foglaló, letét legyen.

Kimondhatatlan nagy szeget vert ez a beszéd a gazda, de még az asszonyfeleség fejébe is. A vendég elment, de az összeköttetés megmaradt. Levél jött és levél ment. Annyira érielődöt már a dolog, hogy a falusi házaspár már szinte ott képzelte magát a nyüzsgő fővárosban, a szörnyű magas, nagy palotában.

A többit nem nem akarom lehni töviről-hegyre. Csak amondó vagyok, hogy két hónap alatt mindent nyélbe ütöttek. Bus gazda pénzzé tett mindent és a pénz főben járó summáját elküldötte foglalóba, kaucióba az ő jó tanácsadójának, kit valóban az Isten küldött hozzája, hogy neki már mint Bus gazdának, a fővárosban nyugalmas házmesteri állást szerezzen.

Nem kell tehát többé ezzel a lelket testet ölő gazdasággal vesződni. Se szántani, se vetni, se bo- ronálni. Nem kell félni időtől, szárazságtól, esőtől, jégtől, adótól, párbértől, bírótól, kisbirótól és rettenetes — mi mindentől.

... Várta, szörnyen várta a meghívó levelei Bus gazda. De mi a csuda ? Csak nem érkezik az a levél. Nincs a mit tenni. Neki kerekedett — a vándorlásnak.

Ott hagyta a falut! Mert igen kicsi volt már neki. Mert csak a fővárosban lehet gond és baj nélkül élni.

Az ám, csakhogy ezt Bus gazda gondolta igy. Az élet, a tapasztalás elébb kiábránditotta Bus gazdái, mint gondolta.

Amint a fővárosba tette lábát, csakhamar be kellett látnia, hogy szörnyen becsapták, elámitották. Az ő vendégét, jó tanácsadóját még a rendőrség sem ismerte. Pedig hát elhitette szállásiadé gazdájával, hogy neki Budapesten virágzó cs legtekintélyesebb helvszerző intézete van. Ezzel az intézettel már százakat, ezreket boldogított.

De még mennyire !

Hiszen most látja, látó két szemével tapasztalja, hogy közönséges csaló ült vendégszerető asztaluknál, aki a munkás és békés családot ily szomorú hínárba kergette.

— Menjünk vissza, ha gyalog is — sirdogált az asszony kétségbeesve.

— Inkább meghalok — szólt az ember nagy busán. — Szégvenletemben a föld-alá bújnék ott, az én falumban. Csúfságomra járnának az emberek

— Hát menjünk más faluba. Csak innen menjünk. Belehalunk ebbe az emberoceánba — meg- ládd jó ember.

— Mit tegyünk, mihez fogjunk más faluban is — sóhajtott mélységes lelke keservéből Bus. — ’Iszen elvesztettük mindenünket.

— Csak egyet nem !

— A nyomorúságot, ugy-e?

— Nem! Az Istenben való hitet, bizodalmát.