Magyar Földmivelö, 1910 (13. évfolyam, 1-43. szám)

1910-07-03 / 26. szám

4

MAGYAR FÖLDMIVELO

törvényesen és széditően magas alkotmányos költségen megválasztott képviselő, honatya...a kastély termébe belépett.

Csaknem sóbálványnyá vált.

— Mi ez?

— Mitörténik itt?

— Örömükben sírnak ?

— Örömkönnyek esnek?

— Csak nem engem siratnak?

— Eltaláltad, szólott hosszú, kínos csönd után az apósa. A tisztes, de sastekintetü öreg ur. Téged siratunk. Meg családodat.

Margit, Bánhidy Elemérné felállott a kerevetről és olyan volt, mint egy gyönyörű fehér márvány- szobor. Talán a szomorúság istennőjét igy ábrázolhatná a szobrász vésője. Megigéző szépséggel, jóságos megbocsájtó, de mégis szemrehányó, bíráló tekintettel.

— Igen. Érted. A ki megszegted férfi szavadat...

— Mivel szegtem meg? apám, kérdezte majdnem habozva Elemér.

— Megígérted, férfi szavadra ígérted meg, hogy Pesten, a fővárosban soha se fogsz állandóan lakni.

— Nem, nem ... most sem fogok .. .

A személyzet e pillanatban elhagyta a termet,

Csak hárman maradtak ott.

— Nem fogsz ? folytatja az öreg ur. ’Iszen a képviselőnek ott a helye, ott kell hogy legyen lakás.

— A képviselő ott lakik, a hol akar, vetette közbe Elemér könyelmüen.

— A facér honatyák, ugy-e ?

— De megígérted, kezet adtál reá, hogy soha többé egy krajcár adósságot nem csinálsz.

— Nem is csináltam, apám. A mit elköltöttünk az nem adósság. A csak alkotmányos költség.

Margit halvány arcán e szavakra szelíden komoly, de sokat mondó mosoly röppent el.

— De apám, fordult Margit felé Elemér. Az én kis feleségemet még meg sem csókoltam.

És oda lépett a márvány asszonyhoz a férj. Kitárta karjait és az a megtört liliom úgy borult férje keblére, mintha csöndes, zavartalan boldogságuk egéről hulló csillag futott volna le.

— Miért e köny? édes mindenem. Szólt a férj, szinte lágyan suttogva. Miért e bánat? Iszen férfi dolog az és nem szerencsétlenség...

A szomorú asszony kiragadja magát férje karjaiból. Egyszerre kiegyenesedett. Micsoda termet, micsoda derék. Királynőnek fenséges alakja. Gyönyörű fogai ki-ki villannak forró, nedves ajkai közül, de ragyogó szépségű arca pillanat alatt az indulat lázában ég. Szemeiben váltakozva szemrehányás, jóslás, parancs és könyörgés szökik.

— Miért sírok? És még ezt kérdi. Hát nem a főváros posványából emeltelek ki, te egykor reménytelen, szomorú alakja a mai ifjúságnak. Hát nem ezerszer vallottad be, hogy veszve vagy, ha karjaimat utánad nem nyújtom. Hát nem suttogtál-e boldogságot, mikor e fészekben megpihenhettél és élhettünk szem és világtól távol. Zajtalan boldogságban. És most újra bele rohansz a piszkos hullámokba. A régi, sorvasztó, gyilkos világba.

— Kicsoda, — szökött nagyot Elemér ?

— Te, te, tisztelt honatya, alkotmányos költségen megválasztott miniszter-jelölt ur.

— Kicsoda 7

— Te, te, vette át a viharos szót most az öreg ur. Aki e lépésekkel feldúlod ezt a boldog, csendes fészket.

— Kicsoda, apám!

— Te, te, az eladósodott, alkotmányos költségen ...

— Hahaha, — kacagott fel Elemér, leirhatat- lanul nagyszerű hahotázat.. .

— Margit, apám! 'Iszen ez nem szégyen Magyarországon.

— Alkotmányos vesztegetéssel bemászni a törvényhozás termeibe ... persze ez ma már nem szégyen.

— De apám, de Margit... ’iszen én alkotmányos költségen megbukott követjelölt vagyok.

— Elemér ... sikoltozott Margit. Mintha egy

lényét.

— ’Iszen takarosán megbuktam.

— Megbuktál. Itthon maradsz. Nem megyünk sehová.

És a szeme nevetve meredt a márvány aszony- nak, mint a ki visszarepült boldogság madarának játékait nézi...

Férje ölébe kapta. És bóbusgatta, mintha játszani akarna vele.

— Hát mi történt ? Ki hozta a hamis hirt ? Hogy történt... Mondjátok.

— A Frici, vetette oda nagy nyugalommal az öreg ur.

— Frici! Frici bőgőnek nézte az eget már reggel. Mikor a korai órákba vezettem a szavazásnál, ott ugrált előttem, mint egy eszelős. Bizonyosan haza barangolt, hogy benneteket is lóvá tegyen. ’Iszen ő már azt hitte győztünk.

— Úgy látszik, hogy lóvá is tett. Mormolta az öreg ur.

A szép aszony most lett igazán egészen Eleméré. Mint egy kedves gyermek, egészen beleolvadt. Ha azt kívánta volna férje, hogy mosolyogjon, hát mosolygott volna. Hogy sírjon, hát sirt volna. Hogy imádkozzék, hát imádkozott volna.

— Mennyit imádkoztam, — csicsergett a liliom asszony.

— Hogy megbukjam ?

Okos, kedves fejével biccentett az asszonyka. Mint a csínt tevő gyermek, mikor vallani kezd.

— És mennyit sirt. Hány álmatlan éjszakát virrasztott. Hányszor várta meg a verendán, mig a csillagok eltűntek az égről.

— Csoda, hogy meg nem őszültél, édes mindenem.

— Nézd csak a haját.

Elemér ijedve vetette tekintetét a dús hajzatra. Halálsápadtan vizsgálta ... simogatta ...

Margit gyönyörű dús hajába ezüst szálakat szőtt a választási időszak.