Magyar Földmivelö, 1910 (13. évfolyam, 1-43. szám)
1910-07-03 / 26. szám
MAGYAR FÖLDMIVELÖ 3 érzett, de általa csekélyebb intelligenciájánál fogva kifejezésre nem juttatott óhajtás megvalósítása! Egyébként ma már sok helyen nincs is szükség a központ biztatására. A nép érzi a szövetkezetek hasznos voltát és maga igyekszik a központot reá bírni, hogy számára ilyent alakítson. Földbérlő szövetkezetünk pl. egyetlenegy sincs, amelynek megalakítására nem maga a nép tette a kezdeményező lépéseket, hitel és fogyasztási szövetkezetek alakítása iránt pedig nap-nap után érkeznek a központokhoz a megkeresések. Nagy tapssal tüntették ki a ház kereskedői és még nagyobb tapssal a házon kívül álló kereskedők a kereskedelmügyi miniszter ama kijelentését, hogy a szövetkezetek a kereskedelmet nem tehetik feleslegessé. Felhasználjuk az alkalmat, hogy ezúttal erre is megtegyük megjegyzésünket. Konstatáljuk, hogy felfogásunk e tekintetben megegyezik a kereskedelemügyi miniszterével. Nem is beszélve arról, hogy mikor magunk is kereskedünk, nem akarhatjuk a kereskedelmet feleslegessé tenni, teljesen tudatában vagyunk annak, hogy kereskedelem és ipar nélkül egy állam sem boldogulhat s hogy a kereskedelmi szellem nélkülözhetetlen kelléke a boldogulásnak a gazdánál, aki termel, elad és vesz. Épen ezért látjuk a szövetkezetek nagy közgazdasági hasznát abban, hogy az egészséges kereskedelmi szellemet népszerűvé, hogy ugv mondjuk közkinccsé teszi. A szövetkezetek szolgálják leginkább a kereskedelem érdeket, mert sikeresen küzdenek annak káros kinövései ellen. Ez olyan érdem, amit sem eltagadni, sem lekicsinyelni nem lehet! Tolstoj gróf a szövetkezésről. Oroszország legnagyobb élő Írója és bölcselője, Tolstoj Leo gróf, egy orosz szövetkezeti lapban a morva országi német szövetkezeti közlöny szerint igy nyilatkozott. »Merem állítani, hogy annak az uralkodó visz- szaélésnek, amely szerint egy dologtalan kisebbség a nép nagy többségét örök küzdelemben s elnyomatásban sanyargatja, egyetlen radikális ellenszere volna: az egyének hitvallásos újjászületése. De ez a meggyőződésem sem gátol annak nyílt kimondásában, hogy emellett szövetkezeteknek alapításában és támogatásában látom azt az egyetlen szociális tevékenységet, amely korunkban illik az olyan erkölcsös férfiúhoz, aki nem akar a szegények elnyomója lenni. Azt az álláspontot vallom, hogy a szövetkezeti mozgalom a dolgos milliók nyomorát enyhíteni alkalmas. Meggyőződésem, hogy a szövetkezeti szervezkedés legbecsületesebb igyekezete. Szegődjék melléje az ifjúságnak minél számosabb tagja, ha a nép javát akarja szolgálni. Ha fiatal ember volnék, én is ezt tenném. Sőt még most is remélem, hogy a hozzám közelálló parasztságért szövetkezeti téren is tehetek valamit.* Azon aggódik ! Jancsi: A kecskével nem Iahet bírni, úgy ugrál az istállóban ! Sári néni : Csak nem igézte meg a táncmester, ki a minap erre járt ? ■ ■ vasárnap, an ■huh Liliom a hó alatt.. . — A »Magyar Földmivelő* eredeti tárcája. — Irta : Bodnár Gáspár. — Meg van! — Követek vagyunk! — Miniszterek is lehetünk. — Kegyelmes urak! Ezzel az öröm-felkiáltásokkal rohant az éppen e pillanatban érkező urasági inas Frici a Bánhidy kastélyba. Melle lihegett. Arca összekarmolva és véres vonalakkal össze-vissza huzgálva. Ruhája tépett, csizmája sáros. — ügy van! — Bánhidy Aladár, a mi szeretett képviselőnk. — Éljen! — Éljen! visszhangozta újra és újra. — Bort — kiáltott torka szakadtából, de aztán nagyon is halkan végezve. Aztán még valamit hebegett. Hogy: — Szilvássy? Olyan nincs a sifonérban! Még egy vérszájas kijelentést tett. hogy: — Csak azt sajnálom, miért le nem ütöttem. De hogy kit? Miért? már nem mondhatta el. Lerogyott egy pamlagra, feje a mellére hanyatlott. Mély álomba esett, a mely állapotában két hatalmas kertész-legény fölkapta és szobájába vitte. A kastély úrnője pedig, egy kedves teremtés, megsemmisülten hajlott apja karjaiba. Mint ketté tört liliom. Arca halálsápadtra válik. Majd tüzrózsák gyuládnak márvány arculatán. Szép kék szemeiben izzó tűz világit. És reszket egész lényében... — Vége... vége! — A húr újra elszakadt! — Azt többé vissza hangolni nem lehet. Az apa megsimogatja leányának hosszú, dióbarna fürtéit, melyek most vállaira omlottak. — Leányom. Légy erős. Még minden jól fordulhat. Ládd-e. ’iszen ez a fékezhetlen ember előre törtet, akár a megvadult paripa. Megfogjuk a kantárszárát. Markunkban lesz a sörénye. Mellette maradsz. Fékezed, parancsolsz neki, akár egy királyné. A leány, az úrnő, Bánhidy Elemérné meg ráveti álmodozó gyermek-szemeit az apjára. Szép hattyú nyakát szinte félre hajtja. Mintha az a kedves fejecske most már gondjaival nehezebb volna. Aztán szinte gúnyos kacagásba esik. Kacagása olyan, mint a muzsika, mikor haragos hangokat ad... — Elemérnek parancsolni? szólott és hirtelen elborult a szeme. A sirás ragadós, akár az ásitás. A mint a személyzet észreveszi, hogy úrnőjük szeme megteJlik nagy, nehéz könycseppekkel, rákezdik ők is a verset: Sir az öreg dada, sir a komorna, sir a német leány. Egyszer csak az apa is, a kemény öreg ur is rajta csípi magát, hogy...hogy nem bir ellenülleni érzelmeinek. Zokogásba fullad. * * * Ilyen volt a kép. Ilyen a helyzet, mint mondán1 szokták, abban a pillanatban, mikor Bánhidy Elemér
