Magyar Földmivelö, 1910 (13. évfolyam, 1-43. szám)
1910-06-26 / 25. szám
MAGYAR FÖLDMIVELŐ 3 BH VASÁRNAP. gg g una Egész... a királyig. — A »Magyar Föídmivelő« eredeti tárcája. — Irta : Bodnár Gáspár. Ki ne ismerné Vitéz András uramat a mi városunkban? Nagy idők, nagy események tanúja ő. Maradványa annak a dicső honvédségnek, mely szabadságunk harcában nevet, koszorút, hálát szerzett. És gloriás hirt — az egész világon. Hej, régen vert gyökeret ez a dicsőség. De még most se száradt ki. Egyes hajtásai itt bújnak elő közöttünk. Mint a tél hava alól a virág... Mert hát bizony Vitéz András uram tarkójára is ráborult az élet telének hava. Alakja meggörnyedt. De most már vajlágyságu szive olvadóban. Csereg belőle a dicsőséges idők tartalma, de még mennyire csereg. Csakhogy más idők, más emberek jöttének. Nem élünk a háladatosság korszakába. Eszmékkel, régi tettek dicsőségével ma már jól lakni nem lehet. Még a mindennapi kenyér sem szerezhető meg. A régi dicsőség, vitézség sovány tőkévé lett. Kamatja nyomorult. Az éhenhalástól ment meg. Mindenkinek kövéredik a fizetése. Minden tol- rágó tisztes nyugdijat húz. Csak a vitéz, dicső honvéd koplal. És busán enyészik, mint a magukra hagyott árvák. — Koldusoknak is többet adnak szombaton- kint, mint nekem hónaponkint. Vagy talán én is kolduljak. Vitéz András ezt nem teszi. Nem, ezt nem teszi. — Fel, egész a királyig. A királyig. Ott a trónusnál csak megértik : mi a dicsőség, mi a vitézség. Ha az a könyörgő ellenség is. Ellenség... volt. De még milyen volt. liyen verseket mond Vitéz András uram. Mikor járdalja az aggság, a vénség garádicsait. — Bezzeg, más voltam én, mikor Budavárának lépcsőin kúsztam. Ágyú bömbölések, kartácsok és szuronyok zápora, erdeje közt. Tudja ezt a király. Tudta ezt a császár. Most is tudnia kell. * * * Kocogást hallok ajtómon. — Szabad! Újra kocognak. Hát szabad, kiáltottam türelmetlenül. — Mert hát nagy az én hallásom, uram. A sok ágyú bömbölés. Puskaropogás. No aztán a vénség. Vitéz András uram csoszog szobámba. — Üljön le Vitéz uram. Nagy az én örömöm, hogy hozzám elfáradt. Hogy el is fáradt. — Az én örömöm is nagy. Régen készülök. Mindennap készülök. Sokszor lesem. De még menynyire lestem. Sok a baja. nagy a gondja. Olvasom. És úgy mosolygott gömbölyű arca, mint a gyermeké. Olvasom, kegyetlen türelmetlenséggel várom, hogy olvashassam. A lapokat. Olvasom. — Ennek is örülök. Nagyon örülök, kedves jó bátyám. . , — Úgy szeretnék itt megláthatni valamit, mondotta az öreg némi csend után, lassan, nagy titokzatossággal. — Rendelkezésére állok, bátyám. Az öreg felpattan, mint egy szolgálatban álló katona. — A pennáját, a tollát szeretném látni. Amék- kel írja azokat a sorokat. Én is megmutatom aztáu a kardomat. Hiteles kard. A leghitelesebb. Ellenség vérétől ázott kard. Egyetlen birtokom, amivel bujdostam, mint a szedett fa, árván maradtam. — Hát csak ez! No de ilyet. Hát itt vannak pennáim, tolláim. És felfedtem az iró asztalomról vagy öt pennát és elejébe raktam. — öt penna. Öt kard, amellyel éppen úgy lehet vitézkedni, mint a katona karddal. Még jobban. Nekem is volt három kardom. Egy maradt. Améket legjobban szerettem. Amékkel legjobban vitézkedtemAz öreg ellágyult. Kövér, gömbölyű könnycseppek hullottak ráncos, elbarnult arcára. Sujtásos honvéd gérokjának ujjával törölgette megázott arculatát. — Hát aztán, melyiket szereti legjobban? — Mindegyiket bátyó. Akár a szülő gyermekeit. Egyformán. — De mégis, kíváncsiskodott gyermeki naiv- sággal. — Ezt la! — Ezt, kiáltott fel örömittasan. Hát akkor ezzel fogja öcsém uram megírni az én felség-folyamodásomat. Folyamodásomat. Nyugdijam erányában. Nem kegydij. Nyugdíj. Érti ecsém. Miért, mert hogy nekem a nyugdíjhoz van jogom. És kipakolta a régi, elsárgult írásokat. Mint egy levéltárban megvénült levéltárnok. És olyan elsárgult, időtől, kéztől, könytől csipkézett Írásokat. — Ugy-e megírja. Ecsémnek kell megírnia. Más nem tudja. Nem fogja. Nem akarom, hogy más írja. — De bátyám! — Semmi. Semmit se szóljon. Az öreg honvédtől megtagadhat mindent. De mindent. Ezt nem tagadhatja meg. — Talán valamelyik fogós prókátorhoz menjünk. — Egy tapodtat se. A prókátorok is ide küldöttek. Az öcsém uramhoz. Azok is tudják. Érzik, hogy itt nem csavarás kell. Tiszta az én ügyem, mint a szinarany. Csak meg kell érteni. Azt meg senki nem tudja úgy, mint ecsém. Penna kell ide. Szívhez szóló. Penna, amely szivet fúrjon, szívbe hatoljon. Tekintetemet rámeresztém erre az öreg emberre. Istenem, milyen a hit. A remény. A suggessió. A legjobb orvosság. Szegénynek, drága kincs. A legjobb orvosság. — Ugy-e megteszi ecsém. — Hát ha már úgy akarja bátyám. — Az Isten áldja meg ecsém. Csak egy óhajtásom van. — Micsa’ bátyám. — Hogy avval a pennával írja. — Melyikkel bátyám?
