Magyar Földmivelö, 1910 (13. évfolyam, 1-43. szám)
1910-01-16 / 2. szám
MAGYAR FÖLDMIVELŐ A KANDALLÓNÁL. H Szép Aranka. — Eredeti regényünk. — Irta : Bodnár Gáspár. VI. 8 Zug az öreg harang. Temetésre hívja a népet, a várost. Soha se hívta talán még ilyen szomorúan. Az az érc mintha sírna, zokogna. Mintha zugó hangja he akarna hatolni a tárnák mélységes mélységébe. Oda az elevenek, vagy talán holtak sírjába. Hogy hívja őket. Még egyszer... utoljára. Hiába! A kik ott vannak, nem hallják. Nagyon mélyen vannak. Nagyon! Nem hallhatják! __Szomorú temetés vonul végig a város utcáján. A megromlottakat temetik. A temetés akkor is szomorú, ha egy koporsót kisérünk. Há t még mikor tizet! Tiz koporsó egymás mellett. Tiz koporsó egymás után. Tiz koporsóba temetve ugyanannyi családnak reménysége, talán kenyere, talán édes mindene... Bizony szomorú temetés! A bányászlegények kezében busán lobognak a fáklyák. Halvány arcukat halálsápadtá teszik, mintha őket is most vették volna le — a térítőről. A leányok fehérbe vannak öltözve. Hosszú sorban követik a koporsókat. Kezükben virágot tartanak. Lelkűkben mérhetlen szomorúságot hordoznak. Középén halad Szép Aranka. Egyedül ő van tiszta, merő feketében. Mintha a fehér liliom öltözött volna feketébe. Mily meghatóan szép ez a leány fekete gyászruhában. Talán még szebb, talán még elragadóbb, mint menyasszonyi koszorújával. Fehér menyasszonyi ruhájában. Szomorú szépség! Nem jajgat. Kezeit nem tördeli. Még nem is sir. Könye sincs. Elsírta ő e könyeket egyszerre. Kiégtek szemeiből abban a rettenetes nagy pillanatban, mikor ráborult a romlás sötét borulata. Ilyen az igaz fájdalom. Vagy meghasad a szív, mint a fa, melyet villám sújt. Vagy megkövül. És mentői érzékenyebb az a kis husdarab, mentői inkább tele van égő szeretettel, tiszta reménységgel, boldog vágyakkal — annál inkább megtompul, elfásul, megkövesedik. Boldog, aki még sírni tud. Annak szivében maradt még egy parányi részecske, amely nem fáj. E részecskén még mindig fakad a könynek egy-egy kis forrása. És ez mégis csak könyit. Mert az ember könnye valójában — könyit. De akinek szemében egészen kiég a köny, annak szivét keresztül- kasul gyilkolta a fájdalom. Legalább még egy koporsót láthatna. A tizeu- egyediket. Amely befedné azt, akit szeretett. Aki őt is szerette. A vőlegényeét. De az a koporsó — nincs I Az a koporsó nincs a föld felett. Az ott van lenn a föld mélységes mélyében. Nem fából való az. Szikla koporsó. Ki tudja? Talán még e percben is — élőnek koporsója. A kiváncsi emberi szemek nem bántják a gyászba borult leányt. Félve, lopva vetik reá tekintetüket. Lássátok, ilyen az igazi részvét. Nem bámulják. Nem kémlelik fájdalmának mérhetlen jeleit. Nem nézik arcának vonaglásait. Félve, aggódva, vele bánkódva... némán, szótlanul osztozkodnak igaz, nagy és mégis néma fájdalmában. A bányászok fúvó hangszerükkel még egy megható gyászdalt játszanak a temető kapujánál. Minő gyászdal ez! Mintha az ember szive mélyéig viszhangzana. Mintha minden egyes akordja egyenkint panaszkodnék, sírna. Mintha gerlice búgna. Mikor párját siratja. Mintha szél zúgna. Mikor fát tőr, zúz. Virágot tör, szakaszt. Mintha az édes anya jajveszékelne. Mikor gyermekét a halál angyala ragadja. Mintha a menyasszony remegne, mikor oltárnál — a holtomiglan! mondja... Ilyen gyászdal ez ! __Aztán beviszik a koporsókat a halottak városába. A ligetbe, melynek temető a neve. Oda, ahonnan nincs többé hazajövés. Visszaérkezés. A temetőbe. Fe lhangzik újra az egyház éneke. A koporsókat meg eresztik... csendesen, kegyeletesen a föld ölébe. És hallszik a föld döbörgése. A rögök hullása. Iszonyú hang. Aminő nincs több. Se az emberi ajkon. Se a gordonka húrján, se az ércnek-harangnak zúgása nyomán. És letérdel az egyház szolgája. Leborul a nép. Ur, szolga, gyermek egyaránt... — Imádkozzunk ! — Miatyánk Isten... legyen meg a te akaratod! — Nyugodjanak szent békességben és az örök világosság fényeskedjenek nekik. És kegyeletesen hangzik vissza minden ajkról — Nyugodjanak — ammen! (Folytatjuk.) m A SZERKESZTŐSÉG TELEFONJA, m A Téli Esték karácsonyi kettős számnak néhány példáján nyomdai sajtóhibából ez áll: 51—52. szám. Elsó gondolatra észrevehette az olvasó, hogy ez a szám 9—10. szám- Kérjük ezt a sajtóhibát a lapon kijavítani, hogy az esetleges bekötésnél zavar ne legyen. — Vidéki. Mi első és régi nem csak hívei, de harcoló katonája vagyunk a szövetkezeteknek. De ha szövetkezetek szövetkezete (az Északkeletiről van itt szó) egy meghívóval sem tisztel meg, hát hogyan referáljunk mi akkor az ő működéséről. Más lap után ? Mint pl. most is! A megyei hitelszövetkezetek eszméje kitűnő. Foglalkozni fogunk mi is vele. — Pásztormise. Hát persze, hogy a pásztorok a hasadó hajnal első sugaraival kelnek. Lusta pásztor az, aki bevárja a nap felöltözését. És igy ha pásztor mise, hát legyen pásztor mise. Hajnalban. Persze a mai nemzedék közül meghalnak sokan és nem látták a napfelkeltét. Nyáron sem. Hát még télen. — Budapest. Lehet, hogy a nagy szünidőben. Elóbb semmi esetre. Tszen nem vagyok én a mesebeli indus isten, hogy száz kezem, ezer eszem és őrök időm legyen, — Gazdakör. — r. Mit csudálkozik. Régi dolog már, hogy a nép bizalmának nagy a gyomra. — Homoki. Engesztelhetetlen gyűlölet ? Két szó olyan széles és mély, mint két nagy zsák. Amibe két lélek szennyese belefér. UOBTAI JÁNOS KÖNYVNYOMDÁJA, SZATMÁBON.
