Magyar Földmivelö, 1910 (13. évfolyam, 1-43. szám)
1910-05-15 / 19. szám
6 MAGYAR FÖLDMIYELÖ Az angol király meghalt. VII. Edvárd váratlan halála. Meghalt egy király! Ura nagy, rengeteg birodalmának. Száz millió embertől lakott nagy birodalomnak. Ahol soha nem nyugszik le a nap. Mert a föld területén, mind az őt világrészben van Angliának birtoka. E rengeteg birodalomnak magva az anyaország. A nyájas zöld sziget. A vidám Anglia. És ez a vidám Anglia, ez az óriási birodalom, ez a százmilliónyi ember tömege a birodalomnak: mosl gyászba borult. Királya VII. Edvárd váratlanul meghalt. Alig pár nappal halála előtt úgyszólván futólag említették az újságok, hogy beteg. Aggodalmasan beteg. És egyszer csak, mint vilám csapott le a hirtelen esemény a roppant területű, sokhitü és népü birodalmon! A király meghalt! Korona és koporsó. Bizony már dereseden fejjel és hatvan éves korban koronázták meg. Beteg volt ekkor is, úgy hogy az első koronázást el is kellett halasztani. Végre 1902. aug. 9-én fején ragyogott az ősi korona. Egy ünnepélyes napra megmozdult az egész rengeteg birodalom. Londonba sereglett öt világrészből a jobbágyi hűség kifejezőinek képviselete. De megmozdult az egész világ. Iszen akkora hatalmasságnak, milyen az angol király — az egész világ szomszédja és barátja. A koronázás tehát elképzelhetetlen pompával folyt le Londonban. A világ legnagyobb, legdusabb, leglármásabb városában. Most ismét megmozdul a birodalom népe. Megmozdulnak a nemzetek. És körül veszik azt a koporsót, melyben nyugszik a világ egyik leghatalmasabb királya. Valóban e koporsónál is elmondhatná a francia püspök azt a hires gyászbeszédet, melynek megrá- zóan igaz szavai végig zúgták a világot hogy: — Nagy csak az Isten! Hatalmas is csak egyedül az Isten. Más minden múlandó e földön. Az alkotmányos, a békítő király. Edvárdról Anglia elmondhatja, amit a római klasszikus nagy jóltevőjéről szomorúan elzengett: »Sok jóknak siralmára halt meg, de senkinek nagyobb fájdalmára, mint hazájának. Európa úgy siratja őt, mint a legnagyobb alkotmányos uralkodót, mint az alkotmányos uralkodók örök mintaképét, aki oly lelkiismeretes pontossággal megtartotta az alkotmánynak minden pontját, hogy úgy látszott, mintha nem is lett volna népének uralkodója, hanem csak szolgája, népe akaratának végrehajtója. Egész Európa bizalommal volt iránta és politikája iránt, amely abban állott, hogy a nemzeteket egymással kibékítse és egymáshoz közelebb hozza. Ebben fáradozott, agitált és utazott Edvárd uralkodásának egész ideje alatt. Népével, nemzetével egészen egybeforott. vele együtt érzett, igazi nemzeti uralkodó volt, de azért más népeket, nemzeteket is meg tudott becsülni. Úgy tudott uralkodni, mint alig más a most élő fejedelmek közül. Varázserő volt személyében, amely- lyel elbűvölte s részére hódította az embereket. Halála után bizony elég válságos körülmények közt marad országa. Anglia bel- és külpolitikája nagyon zavaros képet mutat minden tekintetben. Senki se tudja se Angliában se azonkívül megmondani, hogy a világ legnagyobb birodalmára nézve az uj uralkodó alatt mit hoz a jövő. A ki Magyarországot és a magyarokat kedvelte. Magyarországon háromszor járt Edvárd király; 1882-ben, amikor gróf Festetics Tasziló vadászataira jött el 1885-ben, amikor az országos kiállítást látogatta meg és 1887-ben. Első látogatása alkalmával a Népszínházban meghallgatta Blaháné énekét, mely egészen föllelkesítette. A nemzeti Kaszinónak gyakran volt vendége, megbarátkozott sok magyar főur- ral és mikor a nevét viselő huszárezredet Miskolcon meglátogatta, az összes tisztekkel együtt levétette magát. A kiállítás nagyon tetszett neki és különösen a cigányzenét kedvelte meg, melyet órákig elhallgatott s azóta angol udvari ünnepély alig esett meg cigányzene nélkül. Amikor elutazása előtt azt kérdezték tőle, hogy tetszik neki Magyarország, azt felelte, hogy sehol a világon jobban magát nem érezte. Ebben a nyilatkozatban sok volt az udvariasság, de másrészt az is bizonyos, hogy a mulatni szerető és gavallér trónörökös Magyarországot és a magyar urakat nagyon megkedvelte. saa w m KÖZEGÉSZSÉG, n *a wm ■ a a A hosszú élet titka. A ki hosszú ideig akar élni, (ezt hirdeti az orvos tudomány összesége) az tanulja meg az okos evést. Az evés művészetét. Mert valóságos művészet — az okos evés. * * * Egész határozottan lehet állítani azt, hogy a százévesek legtöbbje fiatal korában mérsékelt és józan életet élt. Egy száz éves olasz tanár, ki kilencvenhat éves korában még természettani előadásokat tartott, az életkora fentartására vonatkozó kérdésekre következőképpen válaszolt: »Titkom igen egyszerű. Tiszta és romlatlan ifjúságot vittem át férfi koromba. Kerültem a vigalmakat és minden kellemetlenségnek és izgalomnak, a mennyire csak tehettem, kitértem az uljából.« * * * Nemrég egy barátom meghívott nagyapja százéves születés-napja alkalmából adott estélyére — mondja egy iró ember. Az öreg ur friss egészségben, igaz életörömmel, boldogan fogadta vendégeit, íme, egy emberi lény, ki az öregség legvégső határához ért, ki nem panaszkodott embertársaira, nem félt a haláltól és a hozzá intézett felköszöntőre adott válaszában azt mondta, hogy annyi munkája van még hátra, hogy ha háromszáz évig élne, se tudná befejezni.
