Magyar Földmivelö, 1910 (13. évfolyam, 1-43. szám)
1910-05-15 / 19. szám
MAG YAH PÖLDM1VELŐ 7 aa MX ujsia? Kevés embernek van megadva az a szerencse, hogy teljes egészségben, az érzékek gyengülése nélkül érjen el oly magas kort. * * * De hogy kevésnek adatott meg, az nagy részben a mi hibánk. Ezt mondja a Pasteur-intézet (párisi) hires tanára. Azért öregszünk oly gyorsan, mert helytelenül élünk és oly korban kezdünk öregedni, mikor teljes életerőben még sokáig kellene élnünk. A legboldogabb kázaspár. Amerikában feltalálták a legboldogabb házaspárt: az asszony néma, a férfi vak A tűzoltás háromszáz évvel ezelőtt. Bécs a tűzoltására vonatkozó első szabályzatát éppen most háromszáz éve, 1610-ben kapta. Ennek rendelkezése szerint, ha tűz ütött ki a város területén, úgy a Szent István-templom tornyában lévő toronyőr félreverte a harangot s nappal vörös zászlót, éjjel meg vörös lámpát dugott ki a torony ablakán, azon az oldalon, a melyiken a városban tűz támadt. A tüztől távol lakó emberek azután a toronyhoz futottak nézni és megtudni, hogy merre van a tűz. Tűzi fecskendője még nem volta városnak (ilyet csak 1759-ben kapott) s a tüzet elsősorban is az ács, kőműves, kőfaragó, lakatos, kovács és bognár-céhek mester-, legény és inastagjai voltak kötelesek oltani, Ezek fejszét, baltát, horgokat és bőr-vödröket vittek magukkal a tűzhöz. A bognár-céhnek az volt a fókötelessége, hogy a létrákat összekötözze és a házak oldalaihoz (tetőihez) állítsa föl a tűz helyszínén, azután meg a vízzel telt lajtot az utcáról az égő házak udvarába behúzza. Itt kézből-kézbe adták egymásnak a mesteremberek a vízzel telt vödröket, föl egészen a létrán és tetőn lévő kartársaikhoz. A fürdőház-tulajdonosok kötelesek voltak a házuk előtt nagy kádakban vizet tartani készletben. Az ilyen kádakból vitték aztán a vizet lajtos hordókban a tűzhöz. A kutakon sohasem volt szabad hiányozni a láncnak vagy kötélnek. Az égő ház mellett levő házak fedelét irgalmatlanul lebontották. Fülsiketítő, észbontó lárma és kiabálás volt a tűz színhelyén, mert egyik foglalatoskodó okosabb akart lenni a másiknál. Ha éjjel ütött ki a tűz, akkor a tűzhöz vezető utcákon a háztulajdonosok hosszú rúdra erősített szurokba mártott szalmakoszorukat dugtak ki házuk előtt s azokat meg- gyujtva, világították meg az utcát. Minden háztulajdonos köteles volt házában utolsó gyanánt térni pihenőre, miután előbb meggyőződést szerzett magának a felól, nem Vett-e valami tüzveszedelmes jelenséget észre ? A kémények tisztántartásáról is maga tartozott gondoskodni a háztulajdonos, a kit, ha tűz ütött ki a háznál s valakinek ebből kára kerekedett, meg is büntettek. A városházán pénzbüntetést szabtak ki rá s jól meg is botozták, mert a ki olyas valamit okoz vagy követ el, a melyből másoknak kára származik, az bűn, mely büntetést érdemel. 48,834 hajótörött. — Az angol tengeri mentő- vállalat most vasárnap ünnepelte fönnállásának ötvenéves jubileumát. A statútumait még 1860. április 24-én hagyta jóvá Viktória angol királynő. Az elmúlt félszázad alatt a mentőtársaság alkalmazottja 48.834 ember életét mentették meg a viharos tengereken. A vállalatnak 1860-ban még csak mintegy 20 mentőállomása volt az angol partok mentén, mig most a világ minden részén 281 ilyen állomása van. Ezeknek föntartása esztendőnkint 88 ezer fontba kerül, ami 2 millió 200 ezer koronának felel meg. Ötvenéves fönnállása alatt a társaság nyolcadfél millió koronát fizetett ki jutalom fejében embereinek, akika veszedelemben forgottgőzö- sök és vitorlások hajótöröttéit a pusztulástól megmentették. Mikszáth Kálmán. Piros pünkösd másodoapján ünnepeket ül a magyar nemzet. Legnagyobb élő írójának a fejére teszi a nemzet rózsakoszoruját. Mert immár negyven esztendeje, hogy szin magyar Írása, beszéde méz édesen csurog a lelkekbe. Talán azért tette ezt az ünnepet a nemzet piros pünkösd napjára, hogy jelezze: — Ez az iró ember nem született talán. Rózsafán termett. Magyar, szűzi földből hajtott ősi gyökere. Aranyos lelke, napsugaras fantáziája . . . Jókai, a magyarok nagy mesemondója — meghalt. Koszorúját letépte fejéről a kegyetlen múlandóság. És nyomban rátette a Mikszáth fejére. O ma a legnagyobb mesemondója ennek a szegény magyar nemzetnek. Sokat szenvedett, még mindig élő, friss magyar kedélynek. Vajha ismerné, olvasná a nép. A nemzet gyökere, ... a nemzet maga. Az lenne a legszebb ünnep, diadal, mikor elmondhatnók felemelt fővel, igazán: — A magyar nemzet nagy Íróját, elbeszélőjét, mesemondóját minden magyar ismeri. És ismeri már az anglus, a német, a francia. Ismerni fogja az egész művelt világ. 4 * 4 De hogy is tud Írni, beszélni, mesélni, regélni, nevettetni, siratni, borzongós majd verőfényes időkbe hurcolni — ez a mi Mikszáthunk. A hogyan senki $em e hazában. Nekünk senki I sem e nagy világon. Beszél ő a gyermek, a leányka, az öreg, a komoly, a könnyelmű, a dolgos, a munkátlan ember, a jó asszony, a pletykás asszony, a hű nő, az áldott jó anya, a király, a szegényember nyelvén — egy- arányosan. ügy játszik az ember lelkén, hogy nincs az a hires muzsikus, a ki ugv tudna játszani a hegedűjén. Ha a patakról ir, cseveg, mert a siető, ömlő forrás ér. A menydörgés szava szól, a villám fénye vakít beszédéből. Lefesti a selymes pázsitott. Dehogy festi. Azt hisszük rajta ülünk, — majd szentül hisszük, mi akkor sorait olvassuk, hogy zsongó erdőben tündéreket látunk. Az ős erdőkben, a bükkesek közt mókusok szaladgálnak előttünk. Halljuk a hullámzó Balaton háborgását. Kacagó ajkak, kesergő szivek, szerelmes suttogások nevetnek, sóhajtunk mikor sorait szántjuk szemeinkkel. Hát bizony az ilyen iró nem is máson, csak rózsafákon terem. Piros pünkösd napján, Isten jó kedve adománya nyomán. * * * Nincs is sok ilyen iró — a világon. Nekünk is csak ő maradt. Mert, ah! Ami íróink már más nyelven Írnak, beszélnek, mesélnek, regélnek. A szerelem bolondját járják. A paráznaságbau tobzódnak. És viszik magukkal az olvasókat is.
