Magyar Földmivelö, 1910 (13. évfolyam, 1-43. szám)
1910-05-01 / 17. szám
MAGYAR FÖLDMIVELŐ 3 ■ ■ VASÁRNAP. SB £53 ES 058 A kihajtott májusfák. — A Magyar Földmivelő eredeti tárcája. — — Szeret, kérdezte az ifjú a szép leányt. És szemében az élet lobogó tüze gyuladt ki. — Szeretem. Miért tagadjam. Engem a jó Isten őszintének teremtett. Azért kell úgy szenvednem. — Szenved? szólott megütődve a fiatal ember. — Igen! — És miért, ha szabad megkérdenem. — Azért, mert önt szeretem. László nem takarhatta el meglepetését. Iszen ajkán fagyott a szó. Csak lelke vergődött, szive viharzott, de beszélni nem tudott. — Csodálkozik ugy-e ? törte meg a hosszú, kínos csendet a leány. — Van reá okom, bökte ki a szót László. Nehezen, erőltetően. — És most én kérdezem: mi oka van ? — Mi? Istenem, ha szeret és tudja, hogy én is szeretem, akkor nem szenvednünk kell, hanem törekednünk, hogy már boldogabbá legyünk. A kölcsönös szeretet már maga is boldogság. Ugy-e Sárika, egymásé leszünk ? — Talán soha! A leány arca lángba borult. Mint a parázs, melyre egyszerre olajat öntenek: lobogott fel Sárika lelkében a rég hamu alatt rejtőző tűz. — Mi nem lehetünk egymásé. Önre két kézzel szórta a jó Isten az ő áldását. Adott önnek világos értelmet. Adott két munkabíró kart. És ön még sem tudja felhasználni. Itt, e nagy községben békében, egyetértésben éltek az emberek. A szép május hajtott, virágzott a szivek, lelkek számára. A gazda tudta kötelességét. A munkás ember megtisztelte, megbecsülte gazdáját és földjét a szorgalmas munkával. Mióta ön ide költözött vége mindennek. Össze- kavarodott az egész község. Az emberek gyűlölni kezdték egymást. A nép sztrájkba ugrott. Munka nélkül maradt, kenyere- is alig akadt. Mondja, nem igaz? Mi jót tett ön nekünk? Mi eredménye van az ön vezérkedésének ? Az, hogy ön nem dolgozik? Hogy ön elhagyja tisztes mesterségét? Könnyen szerez, könnyen él. Meddig tarthat ez? Bizony, hogy nem sokáig. A nép már gondolkozik, a nép már tisztábban lát. A nép egyszer csak kiűzi önt innen. Hát hogy lehessünk mi egymásé? Hogy lehessen ön azé, akinek sorsa a futás, a vándorlás, a kóborlás, akár a rossz szellemé. Az ifjú lélegzet nélkül hallgata az okos leány beszédét. Arca kipirult, szive vergődött, szemében a megérintett lélek gondolatai játszadoztak. — És Sárika mindezeket lelke meggyőződéséből mondotta el ? — Engedje meg, hogy én kérdezzem: Vájjon mindezt, amit itt vet és amire szép májusnak napján újra készül és készíti a népet . . . meggyőződésből teszi? László hallgat. — Mondja, a férfi bátorságával, de jelleme őszinteségével mondja. László még mindig hallgatott. A leány ingerelte űzte. — Én tudom, hogy nem! Oh önnek szebb a lelke, jobb a szive, mint maga — maga is hiszi. Nem lehet az, hogy ilyen ember be ne lássa. Hazugság, ámítás az, amivel a népet keseríti. Siri csend borult az udvarra, ahol egy májusfa alatt történt e jelenet. A leány sokáig szemébe nézett az ifjúnak. Az pedig nem bírta tovább elviselni e tekintetet. Végre megkellett szólalnia. — Igaza van Sári. Kiábrándít, meggyógyít, emberré, igaz emberré tesz. És megfogta a leány kezét. Oly forrón szorította meg, mint az akinek leikébe a hála érzelme költözik. — Köszönöm Sárika. Isten fizesse meg. ... És elváltak. És jött csakhamar a szép május napja. Mintha csak egy templommá változott volna a nagy község. Csend, ünnepélyes nagy csend fogadta a május virradását. Az éj olyan szelíd, olyan kék, olyan nyájas volt, mint egykor, mikor az ébredő hajnalt lombos, virágos májusfák üdvözölték. A május szellője nem a veres zászlót lengette. Rozmaring a legények kalapja mellett, nefelejs a leányok ifjú kebelén. Magyar dal az ajkakon. Sárika ablaka tele virággal, koszorúval, A kapun hatalmas május fa, nemzeti kis zászlócskákkal. A község örült. Örömében sirt. Oh a május fák újra kihajtottak. Virágzanak. Visszaszállt a békesség, az egymást megértés galambja. * # * László a nagy községben műhelyt nyitott. Dolgozni kezdett. Erővel, jó kedvvel és kitartással. És az Isten megsegitelte. Keresett, jövedelmező műhelye van. És ott ülnek újra a május fa alatt. — Szeretsz e még kérdezte nagy komolysággal a férfiúvá érett ifjú. — Szeretlek. Sose tagadtam. És te ? — Én is szeretlek, a lélek tiszta érzelmeivel. — És meggyógyultál? — Teljesen. És te nem szenvedsz már? — Nem, boldog vagyok. — Akarod, hogy én is teljesen az legyek. — Akarom ... A május fa lombjait szelíden ringatta a szellő. Egy kis madár kedvesen csevegett az ágakon. És e szép, összhangzó muzsikaszó mellett... egyesült két boldog lélek. Spelitátor. Gondold meg mit beszélsz! (Tűzrakás mellett) — Édes apám ! — mondanék valamit. — Jól gondold meg flam ! (Szünet.) — Édes apám! — mondanék valamit. — Gondold meg flam ! (Szünet.) — Édes apám ! — mondanék valamit. — Meggondoltad fiam ? I — Meg apám ! — Mondjad! — c.g a gubája.
