Magyar Földmivelö, 1909 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1909-03-28 / 12. szám
92 MAGYAR FÖLDMIVELŐ VASÁRNAP A jó Maris néni. Irta: Bodnár Gáspár. Otthon ültem s merengve néztem a kályhában lobogó tüzet. Merengésemből kopogtatás ébresztett fel. — Szabad! — kiáltám. Az ajtón egy jó barátom lépett be, kezében kis csomagot szorongatott s azt felém nyújtva igy szólott: — Légy szives a jó Maris néninek lelkinyugalmáért misézni. Aztán leült és igy beszélt nekem: Kis fiú voltam mikor szegény özvegy anyám a tőlünk elég messze fekvő városba vitt tanulni. Jártunk-keltünk az utcákon, kerestünk szállást, kosztot, már t. i. olyat, a milyet egy szegény özvegy asszonynak megbirnia lehet. Az egyik drága volt, a másik körülményei miatt anyámnak nem tetszett, mig végre a város legkülsőbb utcáján a Maris néni lakására akadtunk. Kicsiny ház volt éppen egy magányos özvegynek való, de tiszta, mint egy kis paradicsom. Anyámnak nagyon megtetszett. Hát hogy is ne? Mintha csak a maga szerény hajlékát találta volna fel benne, mintha csak egy ilyen beszédes, jó lelket keresett volna számomra anya helyett, mint amilyen Maris néni volt. Az egyesség könnyen megtörtént. A bucsuzás pillanata is csakhamar elérkezett, anyám forrón megcsókolt, megölelt... aztán ott hagyott a jó Maris néninél... Mikor pedig az est megérkezett és én a szoba egyik szögletében meghúzódtam,, akkor kezdtem vala érezni a honvágy borzasztó fájdalmát; akkor tört ki belőlem a válás egész keserűsége. Zokogtam, hogy a pogány is megszánt volna. — No hiszen, te szép deák vagy — mondotta Maris néni. Az volna még szép. Ilyen nagy fiú mégis cicilni vágyik haza. Én aztán természetesen beleszoktam az uj állapotba. Otthon éreztem magam s Maris néni iránt olyan szeretettel, olyan bizalommal voltam, mint otthon édes anyám iránt. De ő is szeretett ám. Mikor jó bizonyítványomat karácsonyra haza hoztam, aztán elolvastam neki, mélységes szemei csak úgy ragyogtak. — Ember vagy fiam — te belőled még püspök is lehet. De akkor aztán bekötetted az én csattog imádságos könyvemet. — Újat veszek Maris néni — felelém nagy hetykén és láttam, hogy e szavak hallatára arca lángban ég. A második esztendőre magamba jöttem a tanulás helyére. Anyám meghalt, én árva lettem. Kis házikónkat eldobolták, engem meg a nagy világnak engedtek. Gondoltam, hogy mesterségre megyek. De volt bennem egy erős vágy, mely nem engedett nyugodni, mely tépte szivemet, vitt akaratlanul az — iskolába. Batyumat hátamra vettem s gyalog indultam el a városba. Egyszer csak a Maris néni házánál találtam magamat. Maris néni nagy örömmel fogadott. — Csakhogy megjöttél, olyan szomorú volt nekem az élet — mondá karjaiba vett és megcsókolt. Én meg sírni kezdtem. — No itt van — pattogott — már megint a cicire gondol. — Árva vagyok én már Maris néni — rebe- gém — jó édes anyám a sírban pihen. — Anyád, a te anyád! kiáltott nagyot, aztán sirtunk mindketten sokáig, nagyon sokáig. Csak mikor a zokogástól elcsendesedett, akkor szólaltam meg félénken: — Nincs már a ki érettem fizessen. — Sose busulj azon édesem — vigasztalt — majd megfizet a jó Isten. — De hát, Maris néni is szegény. — Semmi, de hát, itt maradsz nálam, aztán meg van. És én ott is maradtam, egész addig, mig a vizsgálatot le nem tettem. Tanitgattam a gazdagok, de nálamnál sokkal gyengébb gyermekeit. Egy pár forintot hoztam a házhoz. Maris néni vette nekem a ruhát. És sokszor megtörtént, hogy én késő este tanulgattam, ő meg foltozgatta ruháimat, éppen úgy mint az anya szokta gyermekének. Maris néni annak is tartott, én meg anyámnak tekintém. Mikor elvégeztem a tanulói pályát és az egyetemre mentem, úgy engedett ki a fészekből, mint becsületes, szűz tiszta ifjút. — Csak vigyázz magadra, szeresd a jó Istent imádkozzál és boldogulni fogsz — mondá és megáldott. * Hosszú tiz évig tartott pályám küzdelme. Hja ! Szegény fiú valék, nappal kenyeret ^kerestem, éjjel pedig tanultam. Végre is megsegített az Isten, kiben mindenkor bíztam; ügyvéd lettem s irodát nyitottam abban a városban, hol tanulói pályámat megkezdettem. Maris néni nagyon megváltozott. Haja ezüst szinü lett, homlokán az idő mély bazázdákat szántott, alakja kissé meggörnyedt. De kedélye épségben maradt. Nyelve pergett, szemében a régi lelkesedés lángja lobogott; keze dolgozott, esze gondolkozott. Nem volt boldogabb asszony széles e világon, mint ő, mikor megtudta, hogy most már csakugyan ember lett belőlem. — No Maris néni — szólottám neki — de most már hozzám költözik ám. — Már prókátor ur — én csak kis kunyhómban akarom behunyni szememet.. . — Csak talán nem fog engem urazni — szaki- tám félbe beszédét — Jancsi vagyok én kedves jó öreg mamám ma is én megkövetelem, hogy igy hívjon. — Nem tehetem, az én szám nem fordul arra a szóra, mihelyt urat látok, ha mindjárt meghalok is! Az öreg jó mámit rávettem aztán, hogy naponkint kora reggel elhozza az én kis tejemet, kitakarította szobámat, megfoltozgatta fehérneműimet... néha-néha sikerült is ezért egy pár tallért erőszakkal markába csúsztatni ... így éltünk mi teljes két esztendeig, mikor egy reggel az én jó öreg nanóm eképen szól hozzám:
