Magyar Földmivelö, 1909 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1909-02-21 / 7. szám
MAGYAR FÖLDMIVELÖ 53 házat, szép feleségei. Zajos, mulatós napokat, kényelmet. gondtalan életet. Boldogságot. *• * * Boldogság! Istenem, milyen rövidke szó. És mily tenger mélységű a jelentősége. Mily és hány féleképpen fogják fel, hogy hát voltaképp mi is a boldogság. Ma például, hát hogy megismételjük, a legtöbb ember azt kiáltja e kérdésre : — Pénz! — Pénz! A szerencsejátékok lázas űzése is azt mutatja, hogy pénz, és mindig csak pénzért epednek az emberek. Hát jól van! Pénzre bizony szüksége vagyon minden embernek. Pénz nélkül nem élhetünk meg. Éppen úgy, mint levegő nélkül. Aztán az emberi szívbe a Gondviselés oltotta bele a szerzési vágyat. így természetesnek is találhatjuk, hogy mindenkire nagy hatással van a pénz, mint e vágy kielégítésének eszköze. Ámde az a szerzési vágy nem azért oltatott az emberbe, hogy az teljesen lefoglalja. Sőt í’abbá tegye. A pénz csak eszköz és nem — cél. Mihelyest valakinek célja, pláne végcélja leszen: a pénz csak boldogtalanság. Példa reá a fösvény, zsugori ember. Akinek élete merő kin, gyötrelem. Olyan, mint a szomjtól égő ember gyötrelme. Akinek egyetlen csepp viz is többet érne, mint egy mázsa arany. * * * A zsugori pincéjében olvasta rengeteg aranyait. Megjelent egyszerre a szellem és megfogván kezét igy suttogott a zsugori fülébe: — Válassz! Életed vagy pénzed! A zsugori vonítani kezdett, mint az éhes farkas. — Csak hamar, suttogta a szellem. Két perced van. Aztán ... A zsugori kivette óráját és reszketve nézte. — Pénz, pénz — vonított fel végre. Az életemet vidd. És elterült ájultan a földön. Azt hívén, hogy meghalt. De felébredt. És akkor gondolta meg, hogy ’iszen itt semmi szellem nem járt. Azt csak ő gondolta. ő, aki folyton folyvást remegett, hogy pénzét — elrabolják. * * * Istenem, hány ember van, aki igy jár az életben. Gyűjti, gyűjti. Egész életét annak szenteli. Aztán itt hagyja. Mert a sírban mit sem ér a pénz. Az enyészetet pénzzel megvesztegetni nem lehet. A föld pond- róinak nem kell pénz. * * * Az embernek azonban igenis kell a pénz. És ne is legyen közömbös a pénz iránt. A pénzszerzés olyan életszükséglet, olyan kényszer, olyan pálya, melyen minden komoly embernek meg kell ám állania helyét. Mikor pénzről van szó: ember legyen minden ember — a gáton. A pénzért meg kell tenni mindent, de becsületes, tisztességes uton-módon. Csak egy a bökkenő mai napság. Hogy a becsület körül is éppen úgy utaznak az emberek, mint a boldogság körül. Ki-ki a maga gondolkodása — szekerén. Itt a hiba! Mester. A vessző. A minap olvastunk egy szomorú történetet. Egy tanító az iskolában megvesszőzött egy fiút. A kényes fiú hazament és beárulta a tanítót édes anyjának. Az anya eszeveszetten szalad az iskolába és ott — a többi gyerekek előtt szidalmazza a tanítót. Fenyegeti, hogy feladja. Tönkre teszi. Hivatalától fosztja meg. A tanító tűrt. És csak annyit mondott: — Hej, majd megbánia még asszonyom azt, a mit most velem mivel. Saját gyermeke fogja magát megbüntetni mindezekért. Alig telik pár év, a megvesszőzött kamasz úgy vágott egy darab fát édes, szülő anyja fejébe, hogy az asszony menten összerogyott. Kórházba kellett szállítani. A kórházban végre magához tért a szegény anya. Első kívánsága volt, hogy hívják a tanító urat, mert beszélni szeretne vele. A jó tanító meg is látogatta az asszonyt. Mikor belépett a kórház szobájába, az asszony beszélni akart, de nem birt. Csak zokogott, mint a gyermek. — Ne sírjon asszonyom, szólott a tanító. Én szemrehányást nem teszek. De az a kérdés, vájjon mi lesz a fiúból ? Pedagógus. A kézszoritás veazedelims. A csóknak az egészségre való veszedelmes voltát amerikai tudósok mutatták ki. Nagyon sok félénk embert győztek meg arról, hogy a csó- kolódzás nagyon veszedelmes szórakozás, mert számtalan bacillus baktérium és mikróba terjed igy tova is veszedelmes betegségeket idéz elő. Most Angliában egy tanár azt hirdeti, hogy nemcsak a csók, hanem még a kézszoritás is veszedelmes, még pedig éppen a fönlebbi okból. Nagyon bántó és ostoba szokásnak tartja, hogy az emberek a kezükkel más emberek kezét érintik, szorítják és valóságos barbárságnak minősiti ezt az eljárást. A történet búvárok már sokat törték a fejüket, hogy a kézszoritás eredetét kimutassák. Sokan azt állítják, hogy még abból az időből származik, araikor minden erős. edzett férfi ellenfelet látott a másikban. Ha két bátor hős békét kötött egymással, ezt a békét barátságos kézszoritással pecsételték meg. mikor is jobbját nyújtotta. Tették ezt azért, hzgy az esetleges orvtámadásnak elejét vehessék, a jobb kézben tartották ugyanis fegyverüket, a melyet ha kezet fogtak, nem használhattak. A szokás eredetét igy igen szépen meg lehet magyarázni, de ez a magyarázat persze nem egészen meggyőző. Mert ebben az esetben azt kellene hinnünk, hogy a nók pusztán csak utánozták a férfiakat a kézszoritásban. De hogy a kézszoritás nem egészen természetes szokás, onnan is látszik, hogy oly népeknél, melyek a kultúra alacsony fokán állanak, nem ismerik ezt a divatot. Az indus és egyiptomi ember főhajtással köszön és ugyanakkor tenyerét a homlokához tartja; a török karba teszi kezét; az abeszini- ai térdre ereszkedik és meecsókolia a földet; a tibeti kinyújtja a nyelvét, fogát vicsorítja és fülét vakarja, ha ismerősét köszönti. E szerint ezeknek a civilizálatlan népeknek üdvözlési módja teljesen megfelel a tudós urnák.
