Magyar Földmivelö, 1909 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1909-12-05 / 48. szám
MAGYAR FÖLDMIVELŐ 379 ságból, mindenre telik. Épülnek a takaros házak, csinosodnak az utcák, megtelik a hombár búzával, a pince borokkal, tavasz jöttével is kerül a háznál pénz, a takarékba sem kölcsönért jár a gazda, hanem a fölöslegét rakosgatja el a fiainak, avagy öreg napjára. És ezt minden község megteheti, ha törődik sorsával s a helyett, hogy örökösen panaszkodnék, megszívleli, hogy a népnek is tanulni kell, ha azt akarja, hogy családjára boldogabb napok virradjanak. A reménykedés megtelik és megfogy néhányszor, mint — a hold. VADÁSZ KALAND. lvzTeg:nQ.enels:\ilt ___ Ir ta József királyi herceg. II. Sivitva lángba borul az ég s föld, vakító fényáradatban úszik minden s óriási légnyomással ugyanakkor rémes, ropogó csattanás rázza meg egész bensőmet s fojtja vissza lélekzetemet. Na, ennek fele se tréfa! Ez közvetlen közelben csapott le. Fölkelek, hogy a rétre menjek, el a magas fák alól. Nincs is időm erre, mert midőn ordítva, bömbölve, a nagy siránkozó fákat csavarva, s a lombot fellegekben kavarva köszönt be a szélvész: újból sistergő mennykő hull alá s a légnyomás majd elhódít, a fény hosszú pillanatokra eívakit, a robbanás és dörej idegrázó, úgy hogy egész hátam bizsereg belé. Ez még közelebb volt! Kiszaladok a rétre. Jaj nekem! Dió nagyságú jég dörömbölve hull alá, minden darabja élénk fájdalmat okoz testemen. Leveszem bőrkabátomat s fejemre gyömöszölöm. Egész testemben remegek, oly hideg a jeges áradat. Visszafussak az erdőbe? Óriás robajjal felel e kérdésemre a recsegve-sivitva aláhulló villámsugár. Nem tudom, mit csináljak! Egy hatalmas vadkan rohan el mellettem, de ki gondol ilyenkor lövésre ? ! Az Istenítélet tetőpontjára hág. Olyan erővel csap- dos a jég, hogy alig bírom összegyűrt kabátomat ellene tartani. A föld fehér lesz. A szélvész majd feldönt, villám villámot követ, hegy-völgy nem szűnik meg visszhangzani, mintha csak minden csapásra zúgolódva mordulna föl a nagy természet. Egyszerre megszűnik a jég s özönvíz tódul le a felhőkből. Kabátomat fölveszem. Csak úgy ömlik a viz bőrömön, tagjaim sajogva fájnak a sok ütéstől. Megindulok. De hova? Megnézem, hogy hová lettő! Egy utolsó villám egyenes vonalat húz az égből a Papai-vrch tetejére, s belécsapva, csak ugv dörmög és reng az égbolt. Később lecsillapul a szél s a fekete fellegek foszlányai közül oly ártatlanul mosolyog rám a kelő nap kerek képe, mint midőn a gyerek, tudva, hogy rosszat lett, ártatlanságot akar színlelni. Ugyan szépen megtréfáltál, öreg! Bájos kép váltja föl azután a borzalmasat. A völgyekből ködök másznak föl és sovány karjaikat hosszú ujjaikkal nyújtják az aranyos napsugarak után s azokon föltornászva, érik el az eget. A lég hűs és balzsamos, a napsugarakban ragyogó üde, zöld táj felségesen szép. Körülnézek. Hej. de nagyszerű vagy — — Hirtelen letérdelek, puskámat lekapom s lövésre készen, archoz emelve tartom. Két tehén jő onnét, hol az öreg elbújt. Mögöttük az ő ismert hangja »áua------e-----------e-------e«. A tehenek legelés zve az erdő szélén ácsorognak. Ugv nézem, mintha jeget szedegetnének. Bent agancsropogást hallok, egyszer mintha alakját sejteném; próbálok célozni, -- lehetetlen, úgy reszketek, nem tudom, a hidegtől, vagy ő miatta? A tehenek elvonulnak, de ő nem követi őket, ellenkezőleg, végképp elhallgat. Hiába várok, mert ujből beköszöntött a néma csend. Na, várj csak, becsaplak még! Gyorsan megindulok a hegyen le, azután a Nesztasova meredek sziklás partján föl. Jól esik fölfelé szaladni, mert irgalmatlanul fázom. Egyes gyönge bőgést hallok, mely álmosan elnémul. Hiába! Ma is csak üresen térek haza. — — Halvány violaszinben fénylik haldokolva a napnak elvérző világa. Rezegve elkongták a harangok az esti imát, s méla csöndben hallgatá végig könyörgésüket a nagy természet! A hegy alatti falucskából egy dal hangzik, halkan, hízelgőn lopódzik álmodozó szivembe! Hogy ismerlek-e elhangzó dalocska? Tavaszifju szívvel daloltalak valaha, midőn a rózsák virulva illatoztak... Most egyedül, emlékeken álmodozva hallgatlak és sóvárogva kérdi lelkem: hová lettetek, mily messze vagytok, ifjú korom szép napjai? — Borzongás fut végig szép erdőim sárguló lombján s peregve hull egyes zörgő levél alá. Itt az ősz! Halkan a távol csöndjében elnémul a kedves dal. — — — Ifjú korom édes árnyai mit dédelgetitek lelkem? Tán rózsákról suttogsz késő őszi álom ? — Ábrándozva nézem a ragyogó tájt, mint szenderül lassan téli álmába s lelkem még mindig a messze-messze múlt idők szép emlékeire mélázik. Halkan szedegeti a lágy szellő az erdők lombozatát, hogy áteressze a holnapi nap már gyengülő sugarait. Még egyszer fölhangzik a dal, oly iágyan összeolvadva az est szelíd hangulatával; még egyszer lelkem elé hozza régmúlt ked vés emlékeit. — Az alkony varázsát rideg szürkület váltja föl. Minden oly más e színezetben, oly hideg, oly bús. Lelkem is most más világban lát mindent, nem oly rózsás, nem oly ragyogó a táj mint akkor, midőn enyhe napsugarak csókolták azt. Hej bizony a tavasz szelíd csókját elvitte a hűs deres őszi szellő. — Homlokomon végighuzom tenyeremet s elriasztom az álomképek édes varázsát. — Pislogva fénylik az esti csillag s indulásra int! Pedig oly jó volt itt az isteni magányban, hova a világ zajából csak egy édes dal férkőzött szivhez- szólón, hol a kis madárkák s virágocskák kedves társaságában szárnyra kelt lelkem s a múlton végig barangolva, annak fonnyadt, dércsipte virágait élesztgeté! Elkértem! Oly sötét van, hogy az ős bükkfák sürü leple alatt az utat nem látom, csak a csevegő patak hívogató szava vezet föl a forrásig, hol megszólal öreg bararátom s bőgve megy a hegynek
