Magyar Földmivelö, 1909 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1909-10-03 / 39. szám

MAGYAR FÖLDMIVELŐ

307

mert a föld fölött csak nem maradhat, akár milyen is volt szegény.

Általános csodálkodás és szörnyüködés hangja hallatszott a jelenlevők ajkain, a mit a nem épen kíméletes megjegyzések özöne követett.

— No lám. ki hitte volna, — vette fel a szót egy nyelves asszony, — valamikor cserepes házban lakott, meghalni meg jó lett volna egy nádas szin is; akkor selyem viganó, bársonykabát járta s most?... no tudtam én azt, hogy enged ő még alább is.

— De hogy tudott annak a szép vagyonnak a nyákára hágni? — szólt bele egy másik asszony.

— Hogy ? Nincs az a tengernyi vagyon, mely egy részeges torkon le ne csúsznék; elitta, elpré- dálta biz azt ő kelme.

— ügy igaz, — szólt bele egy öreg anyóka, a kinek orra sok pálinka elfogyasztásáról tanúskodik, de azért szívesen veszi, hogy most másra jár a szekér rudja, — jól ismertem, a szomszédjában laktam, hát tudom, hogy .volt. Mindig száraz volt a torka, locsolni kellett. Mig élt a férje, addig az istenadta csak türtőztette magát valamennyire, mert biz az a kötelet sem kímélte, ha úgy elázva találta; de a mióta a férje elhalt, azóta sűrűn rótta a zsidó korcsmáját. A zsidó krétája is duplán fogott, meg az a veszedelmes szokása volt az asszonynak, hogy bepálinkázva szörnyen bőkezű lett. A mi csak a kezeügyébe esett a háznál, osztogatta boldognak, boldogtalannak.

— Az utóbbi időben koldult is, — jegyezte meg egy valaki a tömegből.

— Bizonyosan most is koldulásból tért vissza; sokat talált inni a jóból és meggyulladt benne a pálinka. Nem kár érte.

Ki tudja, még meddig folyt volna ilyen hangon a beszélgetés, ha egy irgalmas lélek a közbeszólásával rezgésbe nem hozza a szivek nemesebb húrjait.

— Én csak a kis lányát sajnálom; szegény árva mi lesz belőle?

— Én is, én is, — hangzott egyformán a jelenlevők ajkairól. Sokan még a szemöket is nyomkodták kötényükkel, mert hiába, még mindig sok érzékeny szív dobog az emberi keblekben.

— Úgy mikor temetik? Szeretnék a temetésén ott lenni.

— Én is, én is, — hangzott ismét egyformán minden ajakról.

— Vékony temetés lesz az, lelkeim — mondá ajkbigvgyesztve a visszatért Kata néni, — a pap Isten nevében beszenteli, a kántor egyet-kettőt rikkant és vége a temetésnek; a koporsó is csak olyan festetlen lesz, szemfödő nélkül.

— Majd veszek én neki szép szemfödőt, — jelentkezik egy asszony a tömegből, — akármilyen is volt szegény, de csak mégis rokonom volt.

— Szép szemfödő és festetlen koporsó, már hogyan illik az össze? — rikácsolta Kata néni. Tudjátok mit, lelkeim, adakozzunk össze és takarittassuk el szegényt tisztességesen, az Isten is megáld érte.

— Nagyon jó lesz, Kata néni, — hangzatt mindenfelől,

— De búcsúztató is legyen.

— A búcsúztató semmiesetre se maradjon el. Mit ér a legszebb temetés is búcsúztató nélkül ?

— Jól van, lelkeim, lesz hát búcsúztató is, csak elegendő pénzt adjatok; majd meg mondom én a kántornak, hogyan csinálja.

— Az árvát szépen kiénekelje.

— Az is benne legyen, hogy a felsővégen halt meg, pedig a háza valamikor az alvégen volt.

— Azt se felejtse el neki megemlíteni, hogy meghalt elhagyatva, sötét éjszaka és hogy az árvája siratja.

Az asszonyok szétmentek, hogy a temetésre szánt filléreket meghozzák. Alig telt bele negyed óra s a szemfödő, a festett koporsó és az érzékeny búcsúztató ára a Kata néni kendője csücskében volt.

A temetés, a melyre egy irgalmas lélek engedte át az udvarát, másnap délutánra volt kitűzve. A véletlen nagyon kedvezett, mert vasárnapra esett. Valamire való temetés csak vasárnap sikerülhet, a mikor ráér a nép.

Ott volt minden asszony, a ki csak mozogni bírt. Nagyon szép is az, ha valaki megadja a végtisztességet az ilyen szegénynek s megsiratja az árvát.

Mikor kitették a holttestet az udvarra s a hat éves Juliska zokogva borult a koporsóra, szivet metsző sóhajban tört ki az asszonysereg. Hullámzott a tömeg, mert mindenki látni és hallani akart. Az élelmesebbek az udvaron levő farakásra, sőt kerítésre is másztak. A pap elvégezvén a magáét, megkezdődött a búcsúztató.

A kántor kitett magáért. A legszebbik hangján énekelt, még pedig oly rezgősen, oly érzékenyen< hogy kőből kell annak a szívnek lenni, a mely hallatára meg nem indul.

Az asszonyok minden érzékenyebb versnél hangos jajban törtek ki. A meghatottság akkor érte el tetőpontját, a mikor említés tétetett az irgalmas lelkekről, a kik rendezői e halotti pompának s a kiknek ezért sok mindenfélét kíván e »gyászszives- ségért.«

A hatás nagy volt.

Görcsös, fuldokló zokogás fogta el az asszonyokat és özönnel folyt a köny. Hej! ha minden cseppje csak egy rézkrajcárrá változott volna is át. de szépen fedezte volna az árva neveltetésének, sőt a ki- házasitásának a költségeit is! De sajnos, a köny nem változott át rézkrajcárrá, hanem megmaradt köny- nek, víznek . . .

Az ének végeztével kocsira tették a koporsót s megindultak vele a temető felé. A koporsó után az árva lépdelt sirdogálva.

Az asszonyok kisirt, könyes szemekkel tolongtak a kántor felé s hangosan mondták, hogy az Isten igy áldja meg, úgy áldja meg, mert ma oly szépen énekelt, hogy érdemes volna a száját megaranyozni.

A résztvevők legnagyobb része csoportokba szakadva hazament, még mindig a búcsúztatót magasztalva. S csak nagyon kevesen kisérték ki a koporsót. Mikor pedig a temető kapuján beértek, még ez a kevés is jobbára szerteszéledt a temetőben, úgy hogy a sirhoz a pap kántor és sírásón kívül alig jött valaki.

A koporsót leeresztették a sírba s a sírásók gyorsan elföldelték. A temető káplán azon biztos tudatban távozott, hogy ennyi irgalmas lélek között