Magyar Földmivelö, 1909 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1909-01-10 / 1. szám
MAGYAR FÖLDMIVELŐ A TÉLI ESTÉK. Aki nem való bírónak . . . — A Magyar Földmivelő eredeti elbeszélése; — — Már megint olyan vagy asszony, mint az eresz, mikor csurgóra áll. Telkes Bandi gazda lökte ezeket a szavakat asszony-feleségének, mikor a községházán tartott összejövetelről haza érkezett. Az asszony pedig nem szólt egyetlen szót sem. Csak sóhajtott. Mélyen, nagyon, mint mikor az asszony szivének sóhajtani valója van, — Pedig inkább örülhetnél — folytatta az ember. Biróné leszesz. A falu első asszonya. Na nem is kelletett több. A csupor eltört. A könnyek megeredtek. Csalán csípte meg az asszony nyelvét. Alig birt megférni a szájában . . . — Inkább a térítőn látnálak jó ember. Akkor legalább tudnám, hogy a becsület a szemfedőd. Őszinte igaz köny a siratod. Akkor legalább gyermekeid is tiszta nevet örökölnének s mennének, haladnának véle az élet utján. — Mi bajod asszony? Hiszen te félrebeszélsz? — Én beszélek félre ? Én, aki éjjel-nappal miattad aggódom. Én, aki két kézzel tartottam eddig a gyeplőt, hogy családunk szekere az őrvénybe ne guruljon. Én beszélek félre ? — Hát nem is én. Hallottak már ilyet. Az egész falu szeme, tekintete, bizalma felém fordul. És itt van ni. A feleségem az ellenségem . . . Hallottak már ilyet. Hiszen kinevet az egész falu jó asszony. Pityergős asszony különben igaz, nem is való biró- nénak . . . — Nem, nem való birónénak. Igazsága van kelmédnek. Egy csöppet sem való birónénak . . . — Bezzeg. Ládd-e csak Peczkónét. Mit csinál, mit cselekszik az uráért. Mint egy úri kortes. Beszél, főz, kinál, itat, hizeleg. Még meg is csókolja az embereket, ha kell . . . — Hát miért nem vette el Peczkánét. Hiszen bomlott kegyelmedért. Meg több tejbe apritanivalója is volt nékie, mint nekem. El kellett volna vennie. Miért nem vette el? Mondja? — Mert téged szerettelek egyetlen egy virágom. És oda hízelegte magát az asszonyhoz. Kitárta karjait és úgy ölelte át azt a szép, sugártermetü asszonyt, mintha csak az első ölelése volt volna ez életében. Aztán összecsókolta. Még dolgos, munkás két kezét is ajkához emelte, hogy annál jobban érezze az asszony azt a régi tüzet, azt a régi lávát, mellyel a holtomiglanra kisérte az ő asszony feleségét . . . Az asszony kibontakozott az ölelő karokból, de lecsendesülve. Megérezte igen, hogy ő még mindig szeretve van. A régi hévvel, a régi szeretettel. Azért remélhetett. Azért bízott, hogy szembeszállhat — ura hiúságával. — Ládd-e jó ember, szólott kedves szelíden az asszony. Hiszen csak gondolhatod, hogy én neked, nekünk a javadat, a javunkat akarom. — Nem látom! — Be fogod látni! — Kötve hiszem! — Ejnye de tréfásra fordultál. Ilyen az asszony. Egyszer permetez, máskor mosolyog. Csend lön a szobában egy pár percre. Mintha angyai röpült volna által a levegőben. Az ember azondan nem viselhette el sokáig ezt a csiklandós csendességet . . . — Egyhangúlag jelöltek. — A pusztulásra. — Nem, a bírói pályára. — Pálca kellene a kend hátára, ha elfogadja... — Miért? Miért, azért mert kelmed nem való bírónak. — Én, már mint én Telkes András . , . ? — Bandi! — Kikérem! — Kiadom. Bandi vagy te leiköm még ma is negyven esztendős korodban és hiába várom, hogy András legyen belőled. Bandi vagy te . . . És most az asszony sompolygott oda az urához, ő is átkarolta szép, fehér karjával. Még meg is csókolta. — Bandi, Bandi és Bandi, aztán megvan. Telkes Bandi olyan furcsa helyzetbe került, hogy maga se tudta, hol a csomó szála. Szólni akart, de ő, aki még a vicispán előtt is kivágta a rezet, mikor dikciózni kellett, most néma gyermekként bámult az asszonyra, ügy bámult, hogy egy pila- natra se’ tagadhatta meg, amit az asszony három- szorra is oda tálalt eléje. — Hát mit bámul kigyelmed. Talán bizony nem úgy van? — Nem úgy van, nyögte végre ki a szót az ember. — Nem úgy van ? És az asszony csipőjéra tette két kezét. Telkes önkénytelenül is hátrált, sőt az ajtó felé vetette pillantását. Mert mindközönségesen tudva van elölte, hogy mikor az ő asszony-felesége azokat az áldott, munkás kezeket a csípőjére teszi: akkorra már elmúlt a permetezés. Következik a mennydörgés. A villámlás. Ott cikázik az Isten nyila az asszony lelkének egén ... a szemeiben. És gyakran le is üt. A jó Isten őrizzen az ilyen háborútól. — Most nem fog menni kigyelmed sehova. Telkes meg is állott, mintha lábai gyökeret eresztettek volna. — És én mondom, hogy mig élek, kelmed nem lesz biró. Érti ? — Nem értem ! — Hát mindjárt megérti. Az asszony pedig a megjuhászkodott férfi vállára ereszté két karját. Okos nő volt. Nem akart visszaélni a nő hatalmával. Nem csak szerette, tisztelte is férje-urát. — Üljünk le egy kissé. Fáradt vagyok. Álmatlan, aggodalmas éjszakám volt. Féltettem kigyelmedet. — Engem ? — Kigyelmedet. Üljön csak ide mellém. Egészen ide mellém. Közeles közelemben, ügy, mint egykor. Réges-régen, mikor még nem volt okom sírni. Csak örültem az életnek. Örültem a férjemnek, aki olyan jó, szorgalmas, igyekvő ember volt. — Hát most nem vagyok ? Pattant fel a férfi.
