Magyar Földmivelö, 1909 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1909-09-19 / 37. szám
MAGYAR FÖLDMIVELŐ 291 Gazdasági számadások. A németektől ebben a részben lehet tanulni. A német gazda igy okoskodik : »Fölirom én, ha pénzt kapok, vagy ha pénzt adok ki, fölirok minden krajcárt pontosan s esztendő végével összeadom a számokat és meglátom: mennyi volt a bevétel, mennyi a kiadás? Azt szeretném tudni: mibe került nekem az a métermázsa búza, amit eladtam? Mennyit nyertem rajta? Mennyit a rozson, az árpán a zabon? Azt is tudnom kellene: mibe került a fölnevelt, fölhizlalt sertésem s mennyi a tiszta haszon az árából ? De még arra is kiváncsi vagyok, hogy a tehenem vagy a lovamon nyerek-e és mennyit, ha eladom?« Hát miért ilyen kiváncsi a német gazda? Megmondom az okát. Okos. Nem akar vesződni olyasmivel, amiből kevés a haszon. A mit drágán termelne, azt inkább pénzért veszi, ha igy olcsóbb. Persze olyan számadást csinálni, hogy pontosan kitudódjék: mibe került nekem magamnak az a zsák gabona, amit eladtam, a csikó, amit fölneveltem vagy akár a csibe, amit beküldők a városi piacra? nehéz mesterség: de nem ördögség. Százesztendeje törik a fejüket a németek : hogyan miképen lehet a számadást megcsinálni? Egész tudomány lett belőle és száz meg száz könyvet Írtak róla. Eszes embernek nem kell sokat magyarázni, hogy ha a számadása az elősorolt kérdésekre mind meg adhatná a feleletet: könnyű volna okosan gazdálkodni, mert csakis abban fáradoznék az ember, aminek legtöbb tiszta hasznát látja, a többit meg, ami nem hoz annyi hasznot, egyszerűen abban lehetne hagyni. Nemcsak vidék szerint, de a föld minősége és sajátossága szerint is váltakozik a kérdés. Általánosságban sehol sem lehet megállapítani: mi a legjobb? Minden gazdának a saját földjéhez, saját gazdasági viszonyaihoz erejéhez képest kell azt kisütni a maga számadásaiból. A németek tehát most már azon fáradoznak, hogy olyan számadó könyvet adjanak a gazda kezébe, hogy ez minden különös tanítás nélkül is eligazod- hassék rajta s úgy tudja abba bejegyezni napról- napra a bejegyzendőket és úgy tudja fölbecsülni és fölszámítani az elhasznált trágyának, takarmánynak és mindenfélének, még a munkának, az igáserőnek is a pénzbeli értékét, hogy a számadása minden egyes kérdésre meg tudja adni a választ, a hasznos tanulságot. Ha sikerül ilyen használható könyvet csinálni — most dolgoznak rajta s talán nemsokára meglesz — akkor nagy lépéssel fogunk előrébb haladni a gazdálkodásban és több lesz a jövedelmünk is. Az emberi test nagysága. A tudósok egy része határozottan állítja, hogy az emberi test nagysága a legrégibb időktől fogva sem szenvedett változást. Ezt bizonyítják az emberi múmiák is és bizonyos akkori jeles személyek leírása. Mózes öt láb két hűvelyknyi magas volt, Nagy Sándor nem egészen öt láb egy hüvelyk, Cézár öt láb hét hüvelyk, Augusztusz öt láb négy hüvelyk, Ciceró öt láb egy hüvelyk, Brútusz öt láb két hüvelyk, Luther öt láb két hüvelyk, Kálvin, öt láb négy hüvelyk, Gusztáv Adolf öt láb hat hüvelyk. Az egyiptomiak magassága átlag öt láb és két hüvely volt, a görögöké öt láb négy hüvelyk és hat vonal, a rómaiaké öt láb egy hüvely és 8 vonal. VASÁRNAP Mese a selyembogárról. Több ezer évvel ezelőtt élt a nagy kinai birodalomban egy hatalmas császár és ennek felesége, egy csodaszép császárné, Selinga, aki egyizben estefelé mélázva tekintett ki ablakán, midőn ablaka előtt felrebbent egy kis pille, melyet vércse akart elragadni. A császárné jó szive nem engedte, hogy a ragadozó madár a kis pillét elragadja, azért gyorsan elkapta a kis pillét, szobájába vitte, ápolta és becézte. De a kis pille nem evett, nem ivott, hanem piciny apró gyöngyöket rakva maga körül, pár nap alatt kimúlt. A jó császárné azt hitte, hogy a kis pille ápolójának jósága iránt való hálából hagyta vissza a piciny kis gyöngyöket és szomorúságában a kimúlt pille testét egy kis dobozba helyezte, hozzátette a piciny gyöngyöket, viráglevelekkel födte be és egy eperfaágra akasztotta fel. A jó császárné az eperfaágra akasztott kis koporsót gyakran nézegette és nem felejthette el rövid életű pilléjét. Elmúlt a tél és megjött a szép tavasz, kizöl- dült az eperfa. Egy meleg tavaszi napon, mikor újból nézegette a császárné a kis koporsót, a kis gyöngyöcskék mind-mind ellüntek, de azok helyett sok-sok apró hernyócska lepte el a zöld leveleket. A jó császárné ezeket az apró feketés her- nvócskákat is úgy fogadta, mintha azokat az ő kis pilléje küldte volna és a kedves pilléje iránt való kegyeletből a kis hernyókat is szeretetébe fogadta és ápolás alá vette. Megvédte őket esőtől, széltől és a falánk állatkákat friss eperfalevelekkel szorgalmasan etette. A kis hernyók az etetés közben szemlátomást nőttek, négyszer meg is vedlettek, mindig uj és uj ruhát öltöttek. Az utolsó vedléskor, úgy negyven nap múlva, mind sárgás ruhát öltöttek és nyugtalanul ide-oda mászkáltak. A császárné sokat szomorkodott, töprenkedett az ő ápoltjainak viselkedésén. A császár, ki a szép Selingát nagyon szerette, aggódva nézte felesége szomorú arcát és elrendelte, járjanak utána, hogy mi az oka felesége szokatlan szomorúságának. A császár emberei pár nap alatt meghozták a hirt, hogy a császárné mindig az ablak előtt álló eperfát nézi, azon balról, azzal beszélget és hogy az eperfa ágai közt sárga apró tojásformák csüngnek, melyekbe a hernyók magukat befonták. A császár most már nem aggódott ugyan, de mégis boszantotta feleségének viselkedése és titkolódzása és ebbeli boszuságában egy reggel berontott a császárnéhoz éppen abban találta őt, mikor az apró sárga gömböcskéket az eperfa ágairól leszedegette. A császár haragra lobbant, mikor látta, hogy Selinga minő haszontalan játékkal tölti idejét, markába kapta a gömböcskéket és haragjában belehányta őket a Selinga fürdőjéhez elkészített forró
